//Egyik játékosom tollából szóljon most Heimurinn betanuló játékának hiteles  krónikája. Ez volt a 0. alkalmas karakteralkotás utáni "tutorial" játék, amiben kicsit kipróbálhatták a rendszer lényegét.// 

Magasztos Karnonou, hatalmas Rén Atya, hát ezt is megértük, Kráka! Ma felnőtté avatott a godi. De talán inkább az elején kezdem.

Sjón, a szellemek barátja

Azzal kezdődött az egész, hogy megkeresett Vascsőr Ulf, a falu legnagyobb vadásza és leghatalmasabb godija, hogy legyek szíves megjelenni a lakomacsarnokban, amit tudok, ami az ő nyelvén annyit tesz, hogy amilyen gyorsan csak szedni bírom a csenevész lábaimat, úgyhogy szedtem a csenevész lábaimat. A lakomacsarnokban találkoztam a falu többi velem körülbelül egykorú, azaz tizenhat tizenhét tavaszt látott fiataljával. Ott volt:

Nanok (zsoldos kalandor), egy számi lány, akiről azt pletykálják, hogy Macska néven pénzért öl, de szerintem csak irigyek rá azért, mert amikor elárvult, megörökölte az apja kardját, és egy kard már csak olyan holmi, hogy irigységet szül;

Enkudeboau, (a barátainak csak Enku) (szerencsefi íjász), egy számi fiú, aki már kétszer megnyerte a környékbeli ifjak íjásztornáját, de nagyon tart a gonosz szellemektől;

Enku, azaz "Aki Egyedül Él"

Orvar (kocsmatöltelék harcos), egy svenkar fiú, aki korán elhunyt édesapja iránti tiszteletből már idejekorán a tivornyázás istenének, Féktelen Merrihelnek a követője lett, ezzel sajátos hírnévre téve szert;

és én, Sjón (tündér sarj szellemsámán), aki drága jó édesanyám egyedül nevel; édesapámat nem ismerem, és más se a faluból, de édesanyám olyan roppant nagy erejű és oly hirtelen haragú asszony, hogy senki nem merészeli feszegetni a témát.

(Engem sokan félkegyelműnek tartanak, de nem haragszom rájuk, mert ők nem látják a szellemeket, akikkel társalogni szoktam. Általában velük társalgok, kedves Kráka, mert a szellemek nem dobálják meg az ember rénszarvasganajjal. Azért amióta elláttam Félig-halott Thormen (ő a falu és a klán vezetője, valamint a helyi kovács és ezermester) lábsebét (ráborult az üllő), és megtaláltam a helyi molnár elveszett kislányát a szakadó hóesésben, már nem szoktak megdobálni. Szóval mostanában csak ujjal mutogatnak, ami a szellemek szerint udvariatlanság, de édesanyám szerint „ami nem öl meg, az erősebbé tesz”, ami valami ősi svenkar bölcsesség lehet, mert gyakran hallom másoktól is. De ennyi elég is belőlem.)

Szóval ott várakoztunk a lakomacsarnokban, amikor bevonult Félig-halott Thormen, nyomában Birnir és Björn, a medvefiúk (ők hivatásos fegyverforgató, azaz huskarlok), Vascsőr Ulf és Eska-Nanok, a javasasszony, aki a hatalmas Rén Atya áldását viseli, és senki sem tudja pontosan, mennyire öreg, de abban egyetértenek, hogy nagyon. Főleg Ulf beszélt: elmondta, hogy próbáknak fognak minket alávetni, és hogy ehhez se fegyverre, se páncélra nem lesz szükségünk, úgyhogy azokat nyugodtan tegyük is le. Ismerve Ulfot, ez nem egy udvarias kérés volt, így sietve lepakoltuk a holminkat. Ezután jött a jeges fürdő: vezért kellett választanunk.

Orvar úgy gondolta, hogy mint a legnagyobbnak és legerősebbnek, neki kellene vezetnie minket, de, tekintve, hogy már akkor részeg volt, amikor a lakomacsarnokba lépett, ezt nem éreztem annyira jó ötletnek. Udvariasan meg is súgtam neki a véleményemet, de amilyen ingerlékeny és kötekedő, ezt nyílt kihívásnak vette, és megütött. Lehet, hogy egy iszákos fajankó, de roppant kemény az ökle, és kis híján betörte a fejemet. Szerencsére ez a viselkedés a többieknek sem tetszett, és a védelmemre keltek. Amíg Enku elterelte Orvar figyelmét, Nanok macskamódjára mögé osont, és egyetlen csapással leütötte. Felvetettem, hogy Orvarnak jót tenne, ha meztelenül egy kerítéshez kötöznénk, de Ulf ránk dörrent, hogy inkább a próbákkal foglalkozzunk, és válasszunk már vezért.

Mivel Orvar kiesett, így először Nanokot szerettem volna vezérnek, hiszen bebizonyította, hogy ő erősebb Orvarnál is, ráadásul ő nem is ütött meg, ami nekem elég fontos szempont; de Nanok nem akart vezér lenni, és mivel kicsi ijesztő volt, amikor erről beszélt, inkább nem erőltettem a dolgot. Másodszor Enkut kértem fel, hogy vezessen minket, de ő szabadkozott, hogy magányos típus, nem vezérnek való, és így tovább. Végül – hatalmas Rén Atya, irgalmazz! – elvállaltam a vezérséget, titkon remélve, hogy nem vallok vele látványos kudarcot. Ezután Ulf fellocsolta az ájult Orvart, és elindultunk a próbák helyszínére.

Útközben Ulf beavatott minket a részletekbe. Mint kiderült, négy különböző feladatot kell teljesítenünk úgy, hogy minden kihívással legfeljebb ketten tehetünk próbát, a többiek nem avatkozhatnak közbe (a közbeavatkozás csalásnak számít, és Ulf azt mondta, a csalókat lelövi), illetve mindegyikünknek legalább egy próbán részt kell vennünk. Azt, hogy melyik próbával kik tesznek szerencsét, természetesen a vezér dönti el. Természetesen. Hatalmas Rén Atya…

Az első próbára egy barlangban került sor. A barlangban volt egy sekély verem, a verem közepén egy doboz, a doboz körül félelmetes jégviperák hemzsegtek, amelyek marása végzetes fagyást is okozhat. A feladat az volt, hogy szerezzük meg a dobozt. Nanokot és Enkut jelöltem ki a próbára. Amíg Nanok kavicsokkal dobálta a viperákat, hogy elterelje a figyelmüket, Enku gyorsan kikapta a dobozt a gödörből. Ez sikerült is neki, de nem volt elég gyors, és a viperák megmarták. Szerencsére az erős szervezete csaknem teljesen leküzdötte a mérget, és csúnya sérülés helyett megúszta egy kis émelygéssel.

Jégvipera

A második próba a doboz kinyitása volt. Megvizsgálva láttuk, hogy a dobozon vaskos jégkéreg van. Megkérdeztem Ulfot, hogy a doboz tartalmának sértetlennek kell-e maradnia, mire azt mondta, hogy igen, mert szükség lesz rá a következő próbához (ebből is látszik, hogy Ulf szeret úgy igazat mondani, hogy közben megtéveszti az embert). Gondos mérlegelés után saját magamat és Nanokot jelöltem ki a próbára. Némi összpontosítás után tiszteletteljesen megszólítottam a jégkéreg szellemét. A szellem nagyon rendes volt és örült is, hogy valakivel szót érthet, így sikerült üzletet kötnöm vele: cserébe azért, hogy arrébb húzódik a doboz fedeléről, lehetővé téve annak kinyitását, azt kövezően visszahelyezem a verembe, ahol sokkal hidegebb volt, mint a barlang többi részét. A szellem így is tett, és miután a jég visszahúzódott, Nanok már könnyedén felpattintotta a fedelét. A dobozban két hosszúkés, azaz seax volt, meg egy bőrdarab rúnákkal. Ezeket magunkhoz vettük, majd a megállapodásnak megfelelően visszatettem a dobozt a hideg verembe.

Szétosztottam a seaxokat: egyet Nanoknak, egyet Enkunak adtam. Sajnos írni-olvasni egyikünk se tudott, ezért nem tudtuk, mi van a bőrdarabra írva, de Ulf elmondta, hogy a legnagyobb, rombuszalakú rúnát kell követnünk, mint útmutató jelzést és egyben ez a harmadik próba. Mivel Orvar még egy próbában sem vett részt, ezért úgy gondoltam eljött az ő ideje, de a biztonság kedvéért saját magamat is kijelöltem annak teljesítésére. Utólag belegondolva jól tettem, mert a nyomok hamarosan kivezettek minket a barlangból az erdőbe, és Orvar elég elveszett volt a vadonban. Igyekeztem neki diszkréten segíteni, hogy ne érezze rosszul magát, de azt hiszem, egy kicsit maga alatt volt, mire a következő próba helyszínére értünk.

A negyedik próba az volt, hogy hozzuk ki Ulf godibotjának fából készült, szintén rombuszalakú felsőrészét a barlangból. Ulf még azt is odavetette foghegyről, hogy nem biztos, hogy őrizetlen. Nanok odaosont a barlanghoz és a seax pengéjét tükörként használva belesett. Odabent három rozsomákkölyök játszott a godibot felsőrészén, két felnőtt rozsomák figyelő tekintete mellett. Itt kicsit zavarosak lettek az események. Orvar elkérte Enkutól a seaxot, és bátran belépett a barlangba, mire a két felnőtt rozsomák megtámadta, és leterítették. Nanok közben beosont a barlangba, és ügyesen kilopta a kölykök alól a farombuszt, de amikor kifelé igyekezett, az egyik rozsomák neki támadt, míg a másik szó szerint letépte Orvar karját, és elkezdte felfalni azt. Szerencsére a kritikus pillanatban Nanok megőrizte a lélekjelenlétét, és odadobta nekem a farombuszt, amit odanyújtottam Ulfnak, így teljesítettük az utolsó próbát, azaz immár Enku és én is társaink segítségére siethettünk.

A rozsomák nem játék.

Közben a ráakaszkodó rozsomák Nanokot is alaposan megszaggatta. A lány neki tántorodott a segítségére siető Enkunak, aki kibillent az egyensúlyából, és így nem tudta letépni Nanokról a rozsomákot. Ennek már a fele se volt tréfa, így előkaptam rénszarvasbőr dobomat és szelíd ütemet verve rajta sebesen mágikus énekbe fogtam:

„Az erdőben alszanak már a rének,

a réten szunnyadnak a virágok,

most fületekben jut ez az ének,”

aludjatok ti is, rozsomákok!”

Énekem hatására a rozsomákok azon nyomban elszunnyadtak. Amíg én elkötöttem Olvar karcsonkját és kiégettem a sebét, hogy ne haljon meg, a bosszúszomjas Nanok lemészárolta az alvó rozsomákokat, Enku pedig felpakolta a testeket, hogy majd a faluba visszaérve lenyúzza azok bőrét. Ezután elláttam Nanok sérüléseit, amelyekről kiderült, hogy nem is voltak olyan súlyosak, mint amilyennek tűntek, majd visszaindultunk a faluba, Orvar eszméletlen testét cipelve, de szerencsére útközben magához tért, így a faluba már a saját lábán jött be.

Visszaérve a lakomacsarnokba mentünk, ahol már ott volt az egész falu. (Vagy legalábbis úgy látszott, igazából nem számoltam meg, hogy tényleg ott volt-e mindenki). Ulf felöltötte a teljes godi öltözékét és nagyon komoly lett, aztán megesketett minket, és megkaptuk a felnőttségünket jelző karpereceket, és láttam édesanyám arcán, hogy nagyon büszke rám, különösen úgy, hogy én voltam a vezér, és mindenki visszahoztam élve. Arra, ami ezután történt, nem igazán emlékszem, de valószínűleg nagyon sok méhser ittunk, és talán azzal kis mókás színű gombával is megkínáltam a többieket, amit a múltkor találtam az erdőben.

Heveny dévajkodás vette kezdetét. 

Hát így zajlott a felnőtté avatásom, Kráka.

(Megjegyzés: Kráka nem más, mint Sjón szellemtársa.)