//Ismét Sjón játékosának tollából jöjjön első tényleges játékalkalmunk története. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy elkövettem egy nagy hibát: a kaland rövid lett. Tudtam, hogy nem valami hosszú, de valamiért túlbecsültem a karakterkedéssel töltött időt, így nettó 3 óra alatt véget is ért. Erre mostantól sokkal komolyabban fogok figyelni.//

Valami ilyesminek képzelte el azt a trollt, melynek teteme fontos részét képezte ennek a kalandnak, a részleteket lásd lentebb. 

Magasztos Karnonou, hatalmas Rén Atya, azt hiszem, ebből még baj lesz! Pedig olyan jól indult ez a nap…

Már hetek teltek el a felnőtté avatási szertartás óta, és mindenki azzal foglalkozott… hát, nagyjából, amivel korábban is. Nevezetesen:

– Enkudeboau (a barátainak csak Enku), a szerencsefi számi íjász vadászgatott az erdőben;

– Nanok (akit egyesek Macskának csúfolnak, amit nem értek, mert a Macska nem is csúnya szó), a zsoldos számi kalandorlány kereste a módját, hogy elegendő pénzt szerezzen, amivel végre elhagyhatja a falunkat;

– Félkarú Orvar (aki a felnőtté avatás során veszítette el bal alkarját), a kocsmatöltelék svenkar harcos próbálta magát halálra inni;

– én, Sjón (az események szerény krónikása), a tündérsarj szellemsámán pedig a bölcs Eska-Nanok javasasszonytól tanulgatta a szakma fortélyait.

A békés mindennapokat csak az kavarta fel, amikor egy nap felbukkant Lungborg határában egy súlyosan sebesült számi harcos, egy hatalmas malamut kutya és egy csecsemőjét cipelő fiatal számi leány társaságában, aki Eska-Nanok asszonyt kereste. Mint kiderült, a harcos neve Magujuk, és elég gonosz dolgokat beszélnek róla: rettegett harcos hírében áll, és állítólag a Skraeling Szövetség nevű számi társaság tagja, akik ki akarják irtani a svenkar betolakodókat. A kutyája, Tulukaruk gyanúsan jól idomítottnak tűnt. A lány neve Eska, ő volt Magujuk öccsének (aki nemrég elesett egy csatában) a felesége, a csecsemő pedig még névtelen. Eskát és a csecsemőt Magujuk állítólag a hagyomány szerint a lány Karlsgard városában élő rokonaihoz akarta elvinni, amikor valami csetepatéba keveredtek. Eska-Nanok asszonyság kezelésbe vette a sebesültet, akit a lánnyal, a csecsemővel és a kutyával együtt a fogadós házában szállásoktak el, míg maga a fogadós a fogadóba költözött át a családjával. A magam részéről lelkesen segédkeztem Eska-Nanoknak a gyógykezelésben, bár Magujuk nem igazán örült ennek, de Eska-Nanok csúnyán leteremtette.

Magujuk jobban hasonlított egy szellemsámánra, mint egy vadászra. Színes szalagjai varázslatos módon (szó szerint varázslatos módon) egyáltalán nem akadályozták a rejtőzésben, távolról egyszerűen nem látszott a színük.//

A következő két nap eseménytelenül telt el, ám a harmadik nap reggelén, amikor már úgy volt, hogy Magujuk és Eska hamarosan folytatják útjukat Karlsgardba, felkeresett a fogadós fia, Vékony Sigfird. Őt azért hívják Vékonynak, mert, hát, szóval nem igazán bővelkedik azokban a dolgokban, amiket a svenkarok erényeknek tekintenek. Nem igazán erős, bátor vagy ügyes, és nem is a legokosabb a faluban. Viszont nagyon jó a szíve, és emberként kedvelem is, mert ő még akkor se dobált meg rénszarvasganajjal, amikor a többiek még igen – nem mintha el tudott volna találni, de azért a gesztus, hogy meg se próbálta, jól esett. Sigfrid elmondta, hogy azért keresett meg, mert beleszeretett Eskába, Magujuk fiatal sógornőjébe, és el akarja venni, a csecsemőt pedig a sajátjaként felnevelni, viszont Magujuk hallani sem akart erről, ezért fel akar bérelni engem és csapatomat, hogy raboljuk el Eskát, vigyük a próbabarlanghoz, és ott hajtsam végre a névadási és utána az esküvői szertartást. Ami nehézség még adódott, hogy a névadásnak éjfélkor kell történnie, a házasságot viszont a hajnal első sugaránál lehet megkötni. Sigfrid természetesen nem kívánta a segítséget ingyen (bár tőlem amúgy is megkapta volna): a napokban talált egy halott trollt, és elrejtette a testét, hogy majd azt mondja, ő végzett vele, de időközben rájött, hogy ezt úgy se hinné el neki senki, ezért inkább arra gondolt, hogy a troll teste lenne a fizetségünk.

Őszintén megmondtam Sigfridnek, hogy ez egy nehéz ügy, mielőtt elvállalnám a feladatot, tanácskoznom kell a szellemekkel. Ezt ő el is fogadta. Először úgy döntöttem, beszélek az emberi testben lévő szellemekkel, és beteglátogatás örve alatt felkerestem a fogadós házát, ahol előbb megvizsgáltam Magujuk sebeit (szépen gyógyultak, hiába, a szakszerű ellátás), majd a csecsemőt is. Közben titkon szót váltottam Eskával Sigfrid terveiről, akinek nem volt ellenére, hogy hozzámenjen, de Magujuktól ő is fél. Távoztam, és kikértem a szellemek tanácsát. Hű bajtársam, Kráka szerint a szellemvilág semleges állásponton van: bár Magujuk a szellemek barátja, de a szellemek támogatják a szabad akaratot. Ezután már csak a társaim bevonása volt hátra, így gyorsan összegyűjtöttem őket. Előbb bevártam a vadászatról visszatérő Nanokot és Enkut a vadász kunyhójánál, majd közösen a kocsmához vonultunk az ott hortyogó Orvarért. Visszavonultunk egy falu melletti dombtetőre, ahol előadtam nekik az egész ügyet, majd megvitattuk azt. Még javában folyt a szó, amikor a faluból kürtszó harsant.

Kíváncsian visszasiettünk, hogy megtudjuk, mi történt. Megtudtuk, hogy visszatért a faluba Bölverk Thormenson, a kovács-falufőnök Félig-halott Thormen fia, akit évekkel ezelőtt száműztek. Mint kiderült, Bölverk egy nemesi sarj svenkar szkald, aki elcsábított egy lápi boszorkányt, elvette a kardját és rágyújtotta a kunyhóját. Az egész falu – még Magujuk is – lakomacsarnokba gyűlt, hogy lássa, mi történik, kivéve minket. Mi megpróbáltunk elsunnyogni, hogy végrehajtsuk a feladatot. Hogy sikerült-e volna vagy sem, sosem derül már ki, mert Félig-halott Thormen váratlanul hívatott minket, és közölte, hogy mostantól mi vagyunk a fia emberei. Bölverk annyira tűnt szimpatikusnak, mint egy zsáknyi, bottal bőszített veszett menyét: nagyhangú volt és erőszakos, a vakmerőségig magabiztos és önteltebb a fényesen ragyogó Napnál. Egyszóval a szellemek is svenkar vezérnek teremtették. Hatalmas megkönnyebbüléssel fogadtam, hogy innentől minden felelősség az ő vállát nyomja, és végre foglalkozhatok azzal, amihez igazán értek: a szellemmókával.

Bölverk gazdag, sármos és ambicózus férfi. Az istenek is vezetőnek szánták.

Ismét kivonultunk a tanácskozó dombra, ahol felbukkant Sigfrid is. Előadtuk Bölverknek a helyzetet, aki rábeszélte Sigfridet, hogy adja elő a halott trollt, mert az kell a tervéhez. Ez pedig a következő volt: valamicskével éjfél előtt Bölverk elcsalja a trollhoz Magujukot, miközben Nanok és én elvisszük Eskát és a csecsemőt a barlangban, Enku és Orvar pedig Sigfridet kísérik. Bölverk feltartja Magujukot addig, amíg én elvégzem a névadást és a házassági szertartást, aztán pedig már a számi harcos sem tehet semmit. Igazán jó terv volt, így rögvest hozzáláttunk az előkészületekhez. Enku elrendezte a troll (aki egyébként igen csúf jószág volt, kilőhető tüskékkel és borotvaéles fogakkal) körül a vidéket, mintha a lény harcban esett volna el, Bölverk pedig megsebezte a halott trollt a kardjával és magát a lény egyik agyarával. Közben mi többiek előkészítettük a próbabarlangot a szertartásokra, aztán visszatértünk a faluba, és vártuk az éjfélt.

Minden remekül indult. Bölver azzal a mesével csalta el Magujukot, hogy rátámadt egy troll, aki Magujukot és Eskát kereste. Magujuk hitte is meg nem is, de a lényeg, hogy Bölverkkel tartott. Nanokkal a házhoz osontunk és altató varázséneket mondta a bentiekre, aztán óvatosan kinyitottuk az ajtót. Jól is tettük, hogy óvatosak voltunk, mert Tulukaruk, a hatalmas kutya rögtön kirontott, és le is teperte Nanokot, aki sikertelenül próbálta őt leütni. Gyorsan megpróbáltam szóba elegyedni a kutya szellemével, de nem sikerült, mert, mint kiderült – magasztos Karnonou, hatalmas Rén Atya el ne hagyj! – nem egy állat, hanem egy halott ember lelke lakozik a kutya testében! Az iszonyat jéggé dermesztette a szívemet, de tudtam, hogy rögvest tennem kell valamit, mielőtt a förtelem leharapná Nanok arcát. Abban reménykedtem, hogy az emberi lélek érti az emberi szót, ezért rettenetesen hadarva elmagyaráztam a kutyába zárt szellemnek, hogy a gyereknek nevet kell adni, hogy ne vigyék el a gonosz szellemek, és hogy Magujuk valószínűleg csak azt parancsolta meg neki, hogy őrizze a lányt és a csecsemőt, de azt nem, hogy ne engedje ki őket a házból, szóval ha mi most elkísérjük őket, de ő (mármint Tulukaruk) is velünk jön, akkor tud rájuk vigyázni továbbra is, ahogy parancsolták neki. Ezt hadartam a kutyaszörny fülébe, és még egy csomó mindent, amire nem emlékszem pontosan, mert bevallom, eléggé féltem, de szerencsére sikerült meggyőznöm, így elengedte Nanokot és hagyta, hogy Eskát és csecsemőt a próbabarlanghoz kísérjük. Kiosontunk a faluból, és senki sem vette észre, hogy távozunk.

Közben Enku és Orvar is elment Sigfridért. Az ő kicsempészése kisebb nehézségbe ütközött, mert sajnos Sigfrig osonni se tud valami jól, de Orvar higgadt lélekjelenléttel végrehajtott mesteri elterelésével, amely nagyban épített a harcos rossz hírére, végül csak sikerült nekik is zökkenőmentesen eljutniuk a próbabarlanghoz.

//Mesélői megjegyzés: ez alatt azt érti a szemérmes Sjón, hogy Orvar (aki általában véve a falu részeges kötekedőjeként ismert) a Sigfrid által keltett zaj miatt kinéző lundborgi polgár háza oldalára kezdett vizelni. Mivel ez kb. mindennapos esemény, el is oszlatták a gyanút, én meg egy Sorsponttal jutalmaztam a negatív hírnévből kovácsolt előnyt.//

Éjfélkor sor került a névadási szertartásra, a csecsemő neve Baggi Genen lett. Igen, kapott egy svenkar és egy számi nevet is, ez mindenképpen így tűnt igazságosnak a számomra, és mivel én voltam a sámán, ezért senki sem vitatkozott velem. A szertartás után várakoztunk a hajnalra, amikor váratlanul befutott Magujuk, a nyomában Bölverkkel. Mint kiderült, a ravasz számi harcost elsőre sikerült megtéveszteni a szépen berendezett „csatatérrel”, de miután szóba elegyedett a helyi szellemekkel, azonnal átlátott a praktikákon, és felelősségre vonta Bölverket. A szkald próbálta húzni az időt, de a számi egy-kettőre kifutott a béketűrésből, és sarkon fordulva elindult vissza a faluba, majd, miután felfedezte a „nőrablást”, mesteri nyomolvasóként könnyedén odatalált a próbabarlanghoz.

Itt némi izzó hangvételű alkudozás-tárgyalás következett. Magujuk mindenáron magával akarta vinni Eskát, de nem akarta megsérteni a vendégjogot azzal, hogy halomra mészárol minket. Mi nem akartuk hagyni, hogy elvigye a nőt (aki amúgy nem akart vele menni), ugyanakkor mi sem akartuk megsérteni a vendégjogot, továbbá óvakodtunk lándzsát akasztani a hírhedt Skraeling Szövetséggel, akik valószínűleg rettenetes bosszút álltak volna az egyik tagjuk megöléséért – már persze akkor, ha nem Magujuk öl meg minket. A feszült patthelyzetben végül Magujuk meglepően civilizált javaslattal állt elő: egyesével megküzd mindannyiunkkal, első vérig; ha legyőzzük, dolgavégezetlenül hazamegy, viszont ha ő győz le mindannyijukat, akkor mi megyünk haza, és hagyjuk, hogy elvigye Eskát Karlsgardba.

Magasztos Karnonou, hatalmas Rén Atya, sose merném Magujuk szemébe mondani, aki lehet, hogy rettentő számi harcos és a szellemek barátja, de önhittségben és önteltségben méltó párja a legkevélyebb svenkaroknak! Mindenesetre ez az adott helyzetben remek lehetőségnek tűnt (a magam részéről úgy voltam vele, hogy addig is telik az idő, és mire én kerülök sorra, hátha eszembe jut valami, amivel kihúzom magunkat a csávából), így bölcs vezérünk Bölverk elfogadta az ajánlatot, és Orvart jelölte első párbajozónak.

És itt következett be a váratlan fordulat, mert Félkarú Orvar pusztakézzel is szélsebesen csapott le az önhitt számi harcosra, és úgy vágta állcsúcson, hogy a neves bajnok zavartan és értetlen arckifejezéssel tántorodott hátra a csapása erejétől. Én csak együttérzően bólogattam, hogy hát igen, egy részeges fajankó, de az ökle vasból van, de a legyőzött Magujuk nem tartott igényt se együttérzésre, se gyógyításra, csak magához füttyentette a kutyáját, és – a javára legyen mondva, állva a szavát – elindult hazafelé.

Innen már különösebb fennakadás nélkül zajlottak az események: a hajnal első fényénél összeadtam Eskát és Sigfridet, akit innentől Troll-találó Sigfridnek nevezzenek, majd visszatértünk Lungborgba, ünnepelni és feldolgozni a troll tetemét.

//Mesélői megjegyzés: az előző játékban Orvar elég peches volt, itt viszont remekelt! Ami kimaradt Sjón elbeszéléséből, hogy Félig Halott Thormen valamiért mélységesen megveti és utálja a fiát, akire kvázi büntetésből bízta ezt a csapatot, azonban Bölverk ebben is a lehetőséget látta meg. Hogy elnyerje a hűségüket, mindegyük felé tett valamilyen gesztust, ezért a következő kaland egy rettegett dverg (kvázi törpe) felkeresésére épül majd, hogy Orvar kapjon egy mesterséges kart. Hogy sikerül-e? És hogy jól járnak-e vele? Ezt majd meglátjuk. 

Tapasztalataim: mivel Bölverk meggyőzése elképesztően magas (1. szinten is +7), így olyan kihívásokra is építenem kell, ahogy ékes szavakkal nem tudja kidumálni magát. Én nem hiszek a játékosok tudatos szopatásában, így ezt nem tervezem büntetni, inkább kihívásnak tekintem.//