//Mesélői megjegyzés: Sjón játékosa most saját kommentárjaival is elátta beszámolóját, melyeket igen hasznosnak találtam. Kicsit a ló túloldala volt az előző rövidke játékhoz képest, kb. 7 órás játékidőt ölelt fel (szünetekkel). Én élveztem, de kiderült, hogy egyes játékosaim közel sem annyira tudnak azonosulni a rendszerrel és a setting hangulatával. Megjegyzendő, hogy nekem továbbra is sokat ad és adott a Heimurinn, és remélem, hogy lesz még folytatása, de a csapat nagy része inkább térne át kevésbé véres-halálos rendszerre. A krónika jövője még nem dőlt el, Sjón és Enku játékosának biztosan tetszik a kaland.//

Heimurinn-hangulat.

Miközben ezeket a szavakat nyírfakéregre rovom, a dombon lángolnak a halotti máglyák, s a falu népe hőseire emlékezik. Magasztos Karnonou, hatalmas Rén Atya, és mind ti szellemek, és ti is, svenkarok istenei, irgalommal tekintsetek le rájuk! Ha befejeztem ezt a történetet, áldozatul a máglyára vetem ezt a nyírfakérget, hadd vigye magával történetünket.

Minden azzal kezdődött, hogy napokkal Magujuk, a nagy számi vadász távozása után távozása után Bölverk Thormenson, a Banyaölő, a nemesi sarj svenkar szkald és csaptunk vezére felkereste Sjónt, a tündérsarj szellemsámánt, azaz engem, és ráparancsolt, hogy tudakoljam meg szellemektől, hogy merre találhatóak a dvergek, a rosszhírű törpenép tagjai. Bölverk nem teljesen önző indokból kívánta felkeresni a dvergeket, hanem azért, hogy Félkarú Orvar, a kocsmatöltelék svankar harcos számára pótkart szerezzen, amint azt néki korábban megígérte. Elmondtam Bölverknek, hogy a szellemek nem így működnek, de ő nem rettent vissza, és elküldött Eska-Nanokhoz, a bölcs javasasszonyhoz, hogy tudjam meg tőle, mi a dvergtalálás módja. A bölcs Eska maga ugyan nem tudta, merre tanyáznak ezek a fajzatok, de hallotta hírét egy erdei boszorkánynak, aki állítólag sokat tud efféle dolgokról, sőt, még egy térképe is volt hozzá, ami az engedelmével le is másoltam a magunk számára.

Erről a boszorkányról sokfélét beszéltek, többek között azt, hogy férfiak életerejével táplálkozik, illetve hogy halandó fegyver nem sebezheti meg. Ami biztosnak tűnt, hogy a kunyhója hozzávetőleg egyheti járóföldre van Lungborgtól, így alaposan fel kellett készülnünk már az utazásra is. Enkudeboau (a barátainak csak Enku), a szerencsefi számi íjász kölcsönkérte Troll-találó Sigfridtől a szánját (hát, igazából ez Thormen szánja, amit eredetileg Sigfrid anyja kapott kölcsönbe, de megígértük, hogy nagyon vigyázunk rá), aztán segített ellátmányt vásárolni. Közben Nanok a Macska, a zsoldos számi kalandorlány nagyon örült, hogy végre elhagyhatja Lungborgot. Maga az utazás szerencsére eseménytelenül zajlott, bár a vadászszerencse nem szegődött mellék, így nyolc vagy kilenc napig tartott az utunk a boszorkány kunyhójáig. A kunyhótól biztonságos távolságban letáboroztunk, Bölverk pedig előrement felderíteni. Itt megtudtuk, milyen a svenkar felderítés: Bölverk egyenesen odasétált a kunyhóhoz és bekopogtatott. Előkerült a banya, aki Siggy anyó (ejtsd: Sziggi) néven mutatkozott be, majd beinvitálta magához Bölverket, aki ezt el is fogadta.

Hogy mi történt a kunyhóban, arról csak később értesültünk, bár egy idő után a kiszűrődő zajok mindannyijuk számára nyilván valóvá tette, hogy bölcs vezérünk üzekedik a boszorkánnyal. Mint megtudtuk, Siggy anyó két lehetőséget is ajánlott fel. Egyrészt valóban ismer egy dverget, bizonyos Moraxot, aki rajong a szép ember nőkért, különösen, ha egzotikus a külsejük, és Siggy anyó véletlenül éppen ismer is egy Tyra nevű leányt, akinek szőke hajába vörös szálak vegyülnek. A leány egy távoli városban, Aelfskargdban él, de Siggy anyó ismer oda egy titkos utat. Vagy, ha ez esetleg nem tetszik nekünk, akkor Morax esetleg egy nemes, acélkardot is elfogadhat. Minő szerencse, hogy Tyra anyjának, Brünhildának, a hírneves harcosnőnek és a város bajnokának van egy Árvák Könnye nevű kardja… és talán kacsintott is, amikor ezt mondta, de szerencsére Bölverk megkímélt minket az ilyen részletektől. Másrészt, így Siggy anyó, ő maga is tudna növeszteni egy kart Orvarnak, de ehhez egy fiatal, maximum tíz telet látott leányra van szüksége, aki a telihold fényében született. Meglepő módon Siggy anyó egy ilyen leányt is ismer: Aslaugot, Brünhilda kisebbik leányát. Bölverk kérdéseire előadta, hogy nincs szüksége a teljes Aslaugra, „csak” a szívére és fejére; majd hozzátette, hogy a segítségéért cserébe mindenképpen elvár egy szerelmes éjszakát. Bölverk inkább a dverggel akart üzletelni, ezért a második lehetőséget udvariasan elutasította. Itt némi szünet következet az elbeszélésében, majd Bölverk azt mondta nekünk, hogy a szerelmes éjszaka előtt a banya átváltozott fiatal leánnyá. Hittük is meg nem, de szerencsére látnunk nem kellett. Végül, az üzekedés után a csapat csatlakozott a vezéréhez, és a banya még meg is vendégelt minket valami gyanús raguval.

(Megjegyzés: a szerelmes éjszaka során Bölverk tudtán kívül gazdagabb lett egy nemi betegséggel, ami később egy világméretű járvánnyá terebélyesedhetett volna – ez számtalan out-of-character joke forrása volt a játék során.)

Az események után Siggy anyó elvezetett minket egy misztikus, kavargó ködhöz, ami egy mágikus átjárónak bizonyult. A túloldalon a fák tanulmányozásából egyből rájöttem, hogy a messzi északra kerültünk. – mint később kiderült, mindössze egy órányi járóföldre Aelfskargd városától. De ezt akkor még nem tudtuk, ezért letáboroztunk, és másnap indultunk tovább.

Valami ilyesmi volt a vénasszony.

Aelfskargd városát egykor állítólag elfek lakták, ami szerintem szemenszedett hazugság, de a város lakói nagyon büszkék és nagyon erőszakosak, egyszóval nagyon svenkarok, így ezt a véleményemet inkább nem hangoztattam előttük. A városban hamar kiderült, hogy a helyiek matriarchátusban élnek, ami nem lett volna meglepő, ha tudjuk, hogy a Sigdrifa nemzetséghez tartoznak, mert ők erről híresek. A kapunál őrködő harcosnők elküldtek minket Instad jarlhoz (természetesen ő is nő volt). Bölverk elhitette a jarllal, hogy azért jöttünk ilyen messzire északra, mert ki akarjuk hívni Brünhildát (a helyiek reakciói alapján ez errefelé afféle népszokás lehet). Amíg vártuk Brünhildát, kaptunk enni, ami véleményem szerint nagyon kedves dolog volt (ekkor már az utolsó morzsája is elfogyott az ellátmányunknak, szóval bennem komoly kételyek merültek fel a hazaúttal kapcsolatban).

Amikor megérkezett Brünhilda, hogy megfeleljen a kihívásra, az ivópárbajt választottunk (szerencsére a helyiek elismerték ezt a párbajformát), és Orvart állítottuk bajnokul. Sokan fogadtak a párbaj végkimenetelére, köztük Njord a kereskedő, és mi magunk is. Nos, sok rosszat lehet mondani a Félkarúra, de vedelni és verekedni nagyon tud: sikeresen asztal alá itta Brünhildát, akit elég rossz állapotban támogattak ki a lakomacsarnokból. Ezután a fogadóba mentünk, hogy kicsit rendezzük a sorainkat és hogy tervet kovácsoljuk. A fogadóban ismét találkoztunk a kereskedő Njorddal, aki a nálunk lévő trolltestrészekért cserébe hasznos felszerelési tárgyakkal látta el Nanokot, Enkut és jómagamat.

(Megjegyzés: Sjón egy pihe-puha jegesmedve irhából készített meleg kabát birtokosa lett, ami további számos vicces helyzethez vezetett – mármint Sjón játékosa szerint vicces helyzetekhez.)

Az üzletelés végén Bölverk megosztotta velünk a tervét: ő elmegy a jarlhoz és elcsábítja, amíg Nanok és Orvar elmegy Brünhildához, akinek a város szélén van háza, és kikémlelik, míg Enku és Sjón a városban végez felderítést. Így is tettünk. Enku tizenöt huskarlt számolt össze a városban, ami komoly fegyveres erőnek számít egy ekkora településen. Mint kiderült, rendszeresek a határvillongások a környéken az uthgardokkal, (avagy a tundrabarbárokkal) néhány éve majdnem lerombolták az egész várost. Én pletykákat gyűjtöttem, és megtudtam valami nagyon érdekeset: Brünhildának van egy húga, Siggy, akit száműztek a városból, mert Wurir a Cselszövő követője volt (de legalábbis ezzel vádolták). Ez rögtön szöget ütött a fejemben, és összevetve azzal, amit a banya kunyhójában megtudtunk, egy körmönfont ármány körvonalai bontakoztak ki előttem. Talán Siggy anyó nem is olyan véletlenszerűen ajánlotta figyelmünkbe ezt a várost és az itt élőket? Az is kiderül, hogy az Árvák Könnye egy uthgard penge, ami hadizsákmányként került Brünhildához.

Bölverk elment a helyi templomba, ahol előbb váltott pár szót a helyi godival (ő is nő volt) majd áldozatot mutatott be az isteneknek. Ezután felkereste a jarlt, akivel rövid úton a derékaljon kötöttek ki. Nanok és Orvar pedig az ivóverseny miatt gyengélkedő Brünhilda házát keresték fel, ahol a kocsmatöltelék még mindig részegen zajongani kezdett, mire előjött a házból Tyra, Brünhilda idősebb lánya. Nanok megpróbált összebarátkozni Tyrával (még egy páncélt is ajándékozott neki), amit nagyon megnehezített, hogy közben Orvar a maga keresetlen stílusában próbált „szerelmet” vallani a szomszéd szobában ájultan heverő Brünhildának, ami miatt végül elhajtották őket a háztól.

Brünhildát nem titkoltan valahol Laghertáról mintáztam :)

Összegyűltünk a fogadóban, és beszámoltunk egymásnak arról, amit megtudtunk. Tervezgetés közben Orvar egyszer csak felpattant és kirohant. Először utánamentem, hogy ne öljön meg senkit, de amikor láttam, hogy csak magában duzzog, inkább visszatértem a fogadóba. Hiba volt, a magasztos Rénatya látja lelkem, már akkor is tudhattam volna; de erről majd később.

Bölverk fondorlatos tervet szőtt. Keresni akart egy uthgard tábort, hogy onnan így vagy úgy, de szerezzünk uthgard holmikat, hogy a tundrabarbárokra kenjük az Árvák Könnyének elorzását. A tervet túl bonyolultnak tartottam, de Nanok visszaosont Brünhilda házához, csendesen kifürkészte azt, és úgy találta, hogy a szolgák óvatlanok, úgy ítéli meg, könnyedén be tudna jutni, majd észrevétlenül kisurranni a karddal.

Orvar eközben a városban bolyongva hallott egy ősi romok közé menekült szarvasról, de aztán súlyos hibát követett el, és belekötött egy huskarl nőbe, majd összeverekedett vele, és sajnos akkor sem tért jobb belátásra, amikor a nő három társa is csatlakozott a csetepatéhoz; így az eredmény még a számtanban gyenge svenkarok számára is egyértelműen alakult. Ovart a harcosnők ájultra verték, majd nevelő célzattal eltörték a jobb térdét, végül a fogadóba cipelték, közénk hajították és vérváltságot követeltek a harcos viselkedése miatt Nanoktól (mint a csapatunk egyetlen női tagját, az egész városban őt tekintették a vezérünknek), aki felajánlotta az összes nála lévő trollfogat, amit a huskarl elfogadott.

Az események hatására Bölverk kénytelen volt újragondolni a tervét, és végre megfogadta a javaslatomat, hogy próbálkozzunk meg az őszinteséggel. Orvar sebeit a lehetőségekhez képest elláttam, de a szilánkosra tört térdével nem sokat tudtam kezdeni (egyébként meg az volt a véleményem, hogy egy kis kényszerpihenő kifejezetten jót fog tenni neki). Mindenesetre átkutattuk a harcost és a málhát, és minden elrejtett alkoholját elkoboztunk, biztos ami biztos alapon.

Este ünnepség zajlott, ahol Bölverk csodaszépen zenélt. Nanok elbeszélgetett Brünhildával és a lányaival, és megtudta, hogy Tyra már a harcossá avatásra vár, ami itt hagyományosan uthgardvadászatot jelent, amire több közeli falu szokott összetársulni. Egy huskarl harcosnő belekötött Nanokba, de a macska párbajban legyőzte. Bölverk beszélgetni kezdett Brünhildával: előbb rávette, hogy beszéljen a családjáról, majd amikor a Siggy anyóra vonatkozó gyanúnkat megerősítették szavai, akkor megvillantotta a saját kardját, és beavatta a nőt mindabba, amit megtudtunk, és rábeszélte, hogy csatlakozzon hozzánk. Brünhilda egészen tűzbe jött, hogy leszámolhat gonosszá lett testvérével, és hozta magával Tyrát és néhány szolgáját is. Kapóra jöttek a szolgák, ők tudták cipelni Orvart.

Átkeltünk az elvarázsolt ködön és visszamentünk Siggy anyó kunyhójához. Bölverk bement hozzá az Árvák Könnyével és Nanokkal, és azt hazudta a banyának, hogy elvégeztük a feladatot, aki örömében rögtön elmondta, hol találjuk meg Moraxot, sőt, még egy térképet is adott a dverg fészkéhez. Amikor kijöttek a kunyhóból, Brünhilda rátámadt a boszorkányra. Siggy megpróbált elmenekülni, de Nanok leütötte, Brünhilda pedig az Árvák Könnyével megölte. A kunyhót átkutattuk, és mindenféle varázslatos holmikat zsákmányoltunk, mialatt Bölverk Tyrát szórakoztatta (utóbbit Brünhilda hallgatólagos jóváhagyásával). Este még egy kisebb ünnepséget is tartottunk, aztán reggel elköszöntünk Brünhildáéktól, és elindultunk Siggy térképe nyomán a dverghez. Orvart a szánunkra kötözve vittük tovább.

A jelölt helyen egy rúnadíszes kőkaput találtunk, amely csak véráldozatra nyílt meg. Bent egy szolga elkérte a fegyvereinket megőrzésre, amit Nanokon (aki rejtőzködve követett minket) és rajtam, akinek nincs fegyvere) kívül mind át is adtunk. Ezután bevezettek minket Morax mester tróntermébe. Iszonyatos hőség volt, és mindenhol üres tekintetű emberi rabszolgák voltak, ami igen hátborzongató látvány volt.

Moraxból szinte semmi sem látszódott. 

Bölverk előadta, hogy Orvarnak szeretne új kart és lábat. Morax első ajánlata az volt, hogy egy később tisztázandó szívesség fejében elkészíti a kart és a lábat, de Bölverk rábeszélte, hogy legyen konkrétabb. Morax elmondta, hogy a lakhelyétől egy heti járóföldre van egy tó, abban él Elkalakum, a Világot Rágó Féreg; ha elhozzuk neki a Féreg fogait, megcsinálja, amit kértünk. Bölverk felajánlotta az alkuban a troll koponyáját és irháját is, és némi (bevallom, számomra nem mindig követhető) alkudozás után végül egyezségre jutottunk. Nevezetesen a troll koponyáját és irháját átadjuk, és kötelezettséget vállalunk arra, hogy megöljük a Férget és elvisszük a fogait Moraxnak, cserébe Morax a kívánalmainknak megfelelő kart és lábat ad Orvarnak, és ellát minket minden szükséges felszereléssel ahhoz, hogy megtehessük az utat a tóhoz és onnan vissza. A furfangos szerződésből Bölverk csak annyit tudott kihüvelyezni, hogy ha nem végezzük el a feladatot, Orvar örökre Morax rabszolgája lesz.

Közben Nanok lebukott lopakodás közben és egy csápos lény megragadta és Morax elé hurcolta, aki különalkut kívált neki, de a zsoldoslány ügyesen kimentette magát, mire Morax utánunk engedte. Ezután Morax még egyszer megpróbálta megvenni tőlünk Nanokot (ő „hosszútávú házassági szerződésről” beszélt, de mind láttuk a többi „feleségét” és „férjét”), de udvariasan elhárítottuk, mondván, szükségünk van Nanokra a Féreg ellen. Végül Orvar magkapta az aranygép karját és a mesterséges lábát, sőt, Morax még meg is gyógyította őt, így elindulhattunk Elkalakum tava felé.

Hosszadalmas, de eseménytelen utazás megpillantottuk a tavat, és találtunk egy emberi holttestet egy nehéz kétkezes buzogánnyal. Bölverk szerint az uthgard pusztítóknak van ilyen fegyvere. Ahogy tovább közeledtünk, Enku két-három ember szélességű nyomokat talált a tóparton, amikről feltételeztük, hogy a Féreghez tartoznak. A vízparton szóba elegyedtem a tó szellemével, aki egy vízióban feltárta előttem, hogy Elkalakum egy vízi sárkánykígy, akinek az odúja egy víz alatti lyuk a tó fenekén; továbbá, hogy van a tóban egy mágikus láncokkal megláncolt óriás, aki úgy került oda, hogy testetlen szellemlények vagy istenek vetették oda, majd aranyszínű fénypászmákból megszületett a Féreg. Ettől a víziótól erős ellenérzéseim támadtak a Világot Rágó Féreg megölésével szemben, mert nagyon úgy tűnt, nem közönséges fenevad, hanem valamiféle börtönőr, de Orvar nem akart Morax rabszolgája lenni, és a többiek is elszánták magukat, így inkább készülődni kezdtünk.

A többek közben csapdákat állítottak és fatörzseket döntöttek ki. Eszembe jutott, hogy a vízióban látotthoz hasonló pikkelyek egy felénk élő halfajtának is vannak, és azokat a pikkelyeket meg lehet puhítani vörös földdel, ami vörösfenyő gyantájának és agyagnak az elegye, így készítettem ilyen keveréket, hogy azzal kenjük be a fegyvereinket és csapdáink által mozgatott karók kihegyezett végét.. Amikor minden készen álltunk, Bölverk megfújta a harci kürtjét, és fatörzseket löktünk a vízbe, hogy felkeltsük a Féreg figyelmét.

Valami ilyesmi lény volt Elkalakum, akit bár "Világot Rágó Féregnek" nevezett a dverg, de valójában a neve "A Világot Faló Őrét" jelentette.

Ó, sikerült! Rénatya, irgalmazz, de sikerül! Elkalakum, a Világot Rágó Féreg válaszolt a kihívásunkra! Rettenetesebb volt, mint szavakkal le lehetne írni. Csapásaink lepattantak róla, de ő maga hatalmas csapásokat osztott, sőt, még forró vízsugarat is köpött. Elemésztette előbb a dicső Bölverket, majd a vitéz Orvart is, hiába küzdöttek megveszekedett farkasokként. Már-már a megfutamodás szélén álltunk, amikor társaink halála egy utolsó, bosszúszomjas csapásra sarkalt mindhármunkat, és végül megtörtént a csoda, és a Féreg holtan terült el a feldúlt csatatéren. De nem állhatunk meg, mert a tó mélyéről máris borzalmas zajok szűrődtek fel, és tudtam, hogy amitől féltem, bekövetkezett, és a megláncolt óriás mindjárt kiszabadul, és azt is sejtettem, hogy kimerülten és megfogyatkozva biztosan nem szállhatunk vele szembe... Amilyen gyorsan csak tudtuk, kimetszettük a Féreg fogait, aztán megragadtuk társaink élettelen testét (legalábbis ami megmaradt belőlük), és sietve elmenekültünk.

A továbbiakról csak homályos képek és illékony benyomások maradtak meg bennem, mert a gyász és a bánat lázként ülte meg elmémet. Feldereng egy rémálomba illő menekülés a hóval borított erdőkön át az elátkozott dverg fészkéig, ahol átadtuk a torz fajzatnak az istenekverte agyarakat, és egy kimerültségtől ködös, végeérhetetlennek tetsző vándorlás az örökös homályon át Lungborgig. De hazudnék, ha azt állítanám, emlékszem ezekre – mintha csak egy rossz álom jutna eszembe, vagy egy mese, amit még csecsemőként hallottam. Csak a kettős halotti máglya, amely kérlelhetetlenül lobog odakint, bizonyítja, hogy mindez megtörtént.

//Mesélői záró megjegyzés: én elhelyeztem kb. fél tucat kalandkampót a jövőre. Terveim szerint, ha van igény a folytatásra, mélyebbre merülünk majd Heimurinn hétköznapjaiba is, de a tündérvilágba történő bekontárkodásuk sem múlhat el következmények nélkül.