A MAGUS-sal kapcsolatban fogalmaztam meg ezt az elméletet, de átgondolva ez több fantasy világra is kiterjeszthető, pl. Worluk tipikusan ilyen.  

Itt a többi írásomnál is fontosabb: ez teljesen szubjektív véleményem. Akár tévedhetek is, bár a gyakorlat egyelőre engem igazol.

Alapfelvetés:

Egy világ optimális kidolgozottsága nem ugyanaz egy regény és egy szerepjáték esetében.

Ez az ok, ami miatt (szerintem) képtelenség egy szintre hozni a MAGUS regényeket és a szerepjátékot. Az MKK ezt zászlajára tűzte és remélem, hogy jól rámcáfolnak (ha így lesz, csupa nagy betükkel írok egy bejegyzést arról, hogy tévedtem).

Alapvetően a regények és a szerepjátékok világkidolgozottságára koncentrálok, de a regényekhez írtak a filmekre is igazak, így ezeket most egy kategóriának tekintjük.

Mit értek ez alatt egyáltalán?
Egy regény írásához fontos ismerni a világ apró részleteit. Nem elég annyit tudni, amennyi megjelenik egy regényben, annak legalább a duplája de akár a háromszorosa is fontos lehet. Ezekben rejtőznek az okok, motivációk. Emlékeztek a Becstelen Brigantik egyik kultikus jelenetére, amikor a németországi kocsmában lebuknak, mert a némettől eltérő módon mutatja a beszivárgó ügynök, hogy három sört kér?

A németek másképpen mutatják a hármat, mint az amerikaiak vagy angolok.

Ez természetesen visszaadható szerepjátékban is ("dobj észlelést... a fickó nem német módra mutatta"), de a mesélőnek be kell hozzá dobnia magát. Míg egy regényben (vagy filmben) gördülékenyen viszi előre a cselekvést. Mert ha a játékosok a beszivárgók, vajon felmerül-e egyáltalán, hogy mi módon tartják az ujjaikat? Bár a Toron kiegészítő konkrétan meghatározza némely esetben, mi az etikettnek megfelelő testtartás, nehezen tudom elképzelni egy játékülés alatt ennek gyakorlati alkalmazását. Jó eséllyel egy ilyet a kalandmester szivatásának tekintenék, nem teljesen alaptalanul. Hiszen narratív módon ki lett jelentve, hogy rosszul reagált a játékos (amibe semmi beleszólása nincs), vagy még a kéztartását is el kell narrálnia az összes jelenetben, ami lássuk be, nem reális... 

A könyv egy passzív műfaj.
Az író megírja, az olvasó pedig olvassa és befogadja, de nem tudja befolyásolni a történetet.

A hős, a sztori, a világ, a fiktív kultúrák, nyelvek, szokások, hagományok, mágia, stb. mind-mind kész "alkatrészekből" vannak összerakva. Minél kidolgozottabb egy világ, annál több ilyen alkatérszből építkezhetünk úgy, hogy a darabkák (mint a Lego esetében) illeszkedjnek is. Ez különösen fontos egy olyan világ esetében, mint Ynev vagy Worluk, ahol több író is alkot. Nagyon nem mindegy, hogy hogy is néz ki egy térkapú, hogy öltözködnek a gorvikiak, hogy állnak a külvilágiakhoz a drének, hogy kérnek három sört a németek, stb. Ha ennek nincsenek egységes szabályai, az egész egy katyvasz lesz, ahogy a különféle regények egymásnak ellentmondanak.
(Megjegyzés: ez sajnos a MAGUS irodalomban is megjelenik... de ez megérne egy teljesen új bejegyzést is...)

Jogos, vannak aktívan formálható történetű könyvek is, de nem az ez elterjedt.

A szerepjáték ezzel szemben interaktív műfaj.
Minél több a megkötés (ami segíti a világ koherenciáját a regényekben) annál kevesebb a döntési szabadság. A szabály, miszerint elf tűzvarázsló nincs, hasznos, ha regényeket akarunk írni, de káros, ha van egy elfrajongó játékosunk, aki szeretne tűzvarázslóval játszani.

Akkor ne is legyenek kidolgozva a szerepjátékos világok?
Jaj, dehogy nem! A hangsúly a mértéken, az arányokon van. A világ kidolgozottsága nemhogy nem rossz, de nagyon fontos és hasznos dolog. A teljesen szabad világban pár játékos el-el lubickol, de a legtöbbünknek szüksége van kapaszkodókra. Sőt, a saját tapasztalatom az, hogy abban a pillanatban, hogy kimondom a leendő játékosaimnak: ebben a világban BÁRMI lehetsz, rögtön le is fagynak. Volt olyan társaságom, ami örömmel fogadta a korlátlanságot, de bizony láttam már bénitóvarázslatként működni.

Meg kell találni a kidolgozottsági szint - játékbeli hasznosság legideálisabb metszetét, amikor már van hova nyúlni a karakteralkotáshoz és játékhoz, de még csak annyira korlátoz, amennyi a játszhatósághoz kell.

Az egyáltalán nem árt a szerepjátéknak, hogy Westeroson nem játszhatunk orkkal. Az viszont igen, ha a The Witcher RPG-ben nem alakíthatnak a lányok vajákot... (Megjegyzés: a szerepjáték szabálykönyvében külön le is írják, hogy nyugodtan térjünk el a lore-tól (a világtól) a játszhatóság érdekében. Igen, lehet benne női vajákkal játszani.)

Egy remek  lore és rendszer egyensúllyal bíró játék, legalábbis ezt mondják, sajnos nem próbáltam.

A regényeknél nem szempont a játszhatóság!
Szoktam követni más szerepjátékos blogokat is, többek között a Kavicsok a Margón blogot. Ebben a szerző (én az lfg fórumáról Tyr néven ismerem) részletesen bemutatta a Dragonlance világhoz kiadott, regények alapján írt kalandmodul sorozatot. Itt konkrétan a regények írópárosa dolgozta ki ezeket a kész kalandokat. Jelenleg is az eredeti trilógiát olvasom (Az őszi alkony sárkányai, A téli éj sárkányai, A tavaszi hajnal sárkányai) és még mai fejjel is remek könyveknek tartom őket. De a modulok nem sikerültek annyira jól. (Spoiler: elvben a játékosoknak közösen el kell énekelniük egy dalt az egyik kalandban, egy másikat pedig a mesélőnek kell előadnia... aham...) Ez nem egyedi, de jól szemléltető példája annak, hogy mást igényel egy regény és mást egy szerepjáték.

Ennek az okai egyszerűek: a regényeknek nem kell játékegyensúlyra, egymással kompatibilis karakterekre, hasonló erőszintekre, stb. törekedjenek. Míg azt író maga dönti el, mit tesznek a hősei, addig a kalandmesternek nincs ilyen "hatalma".

Az MKK-val kapcsolatban az egyik kritika az volt, hogy minden mágikus hatás ideiglenes. Pl. a mágiával történő gyógyulás is. A szerepjátékos tábor mélységesen felháborodott ("és akkor ha letelik a hatóidő, belehalok egy régi sebbe?"), a tesztelők azzal érveltek, hogy "de a regényekben sincs / sem jellemző a konstans mágikus gyógyítás", illetve gátolja az írókkat a történetszövésben ("nincs izgalom, ha minden seb begyógyítható egy csettintéssel"). 

Most lényegtelen a saját álláspontom a témában, ami lényeges, az a kétféle igény (irodalmi és szerepjátékos) éles szembenállása. Míg egy regényben jó, ha a mágia nem oldja meg a sebek kérdését (vagy legalábbis nem teljesen küszöböli ki az ebből származó gondokat), addig a játékasztalnál ez egy felesleges dolog, ami vagy nem változtat semmit (mit befolyásol, ha egy év múlva foszlik el a varázs?), vagy felesleges adminisztráció ("oké, hány körig is él még a +3 ÉP-d? Közben sebződtél ötöt, de ittál gyógyitalt, te jó ég, most akkor halott vagy már vagy sem?") 

Ami regényben remekül működik, az játékban közel sem.

De mi a baj? A játék az játék - a világot ti alakíthatjátok, amikor játszotok...

Ez egy gyakori mantra. Egészen addig igaz is, amíg kizárólag a saját baráti körödben alkalmazod és véleten sem teszed ki a közvélemény elé.

Bizonyos világok kánonjának nagyon komoly rajongó bázisa van. Ez itthon legjobban talán a Star Warsban és a MAGUS-ban csúcsosodik ki. Ennek a rajongói bázisnak bizony habzani kezd a szája, ha eltérést tapasztal a világképével.

Három MAGUS-os példa (ha már egy szerepjáték blogon vagyunk):

- A RollPlayer Youtube csatorna MAGUS bemutató játéka alatt felháborodást váltott ki, hogy volt egy törpe bárd, "mert olyan nincs!!!!44NÉGY!!!" Az konkrétan le van írva, hogy "ha nem ismeri a világot, nem szabadna bárdot játszania". Illetve még egy gyöngyszem: "A magushoz legalábbis ETK rendszerben nem lehet ilyen fun hozzáállással neki menni."
Pedig Kecskergető Lorgar a legkirályabb karakter! :D

- Az lfg.hu (akkor még rpg.hu) fórumán vérre menő vita ment arról, hogy lehet-e nő Domvik papja. Egyetlen idézet innen mindent lefed:
"Egyetlen egyetlen egy dolgot nem ertek csak. Hogy a csudaba beszelhetsz domvik _papnorol_ mikor mind koztudott, mind leirt dolog az, hogy Domvik szolgalataba csak ferfiak lephetnek?"

- Egy boszorkánymester karakterről úgy vélte a mesélő, hogy a játékos félreértette a kasz lényegét, mert a karakterét: „csibészes mosolyú kedves csirkefogó”-ként írta le. Itt nyilvánvalóan egészen eltérő világigénnyel állt elő a játékos és a karakter. 

A MAGUS rajongók jelentős részére jellemző a lore-náci mentalitás. Ezek általában nagyon ismerik a világot, élvezik a minél pontosabb leképezését a szerepjátékban, ami nem gond, de sajnos nagyon sokszor van egy erre vonatkozó elvárásuk az összes többé játékos és a meséló felé is. És ha ez nem valósul meg, jön a szájhúzás.

Összegzés
Lehetetlen feladatnak érzem, hogy egy világ kidolgozottsága egyszerre legyen elég több szerzős regényhez és ne legyen sok egy szerepjátékot megtámogató világhoz. Viszont azt is érzem, hogy ez nem is feltétlen kellene cél legyen. Szerintem akkor működik egy fix, irodalmi alappal bíró világban játszódó szerepjáték, ha vissza tudja adni a vele való játék a könyvek hangulatát. 

Itt eltér az ízlésem az MKK fejlesztő csapatétól. Úgy vélem, nem azt keresem egy MAGUS rpg kiadványban, hogy tudok-e én lenni Alyr Arkhon, vagy Tier nan Gourduin. Azt viszont igen, tudok-e tápos (akár fél-elf) varázslóval és mondjuk egy hatékony bárddal játszani. Illetve, a regényt (a szükséges módosításokkal) le lehetne-e kalandként mesélni? Pl. a MAGUS-nál maradva, saját hőseinkkel el tudnánk-e jutatni egy Vörös Zászlót egyikünkhöz (akiből a kalandozók hadura lesz), szembeszállhatunk-e az Alidaxi boszorkánykirálynővel, túlélhetjük-e a találkozást a Halál 9. (8.) nagymesterével, megszerezhetjük-e a szükséges jóslatot az orákulomtól, lelephezhetjük-e a Szemet, stb.  Tehát, az Észak Lángjaiba olvasott kaland átélhető-e olyan játékosokkal, akik NEM olvasták a könyvet, ezért tök saját karaktereket hoznak. Ez pl. egy érdekes és fontos cél egy szerepjáték kiadásnál. 

Egy fordított példa: Skadnar Graun első története pl. egy lejátszott szerepjáték kaland volt. Nem szolgai módon lett átdolgozva regénnyé, de a feeling átadható volt. Ennek visszafele is működnie kellene. 

A szerepjátékból lett regényre jó példa.

Én azt mondom, mindenki találja meg azt az együtthatót, ami a legszórakoztatóbb a világ-játék egyensúlyban. De ha valaki eltér ettől, annak ne harapjuk át a torkát - egyik irányból sem. A világ szabályait úgy érdemes kezelni, mint a szabályok háziszabályozását: minden résztvevőnek tudnia kell róla és el kell fogadják. De ha ez megvan, akkor nem nagyobb blaszfémia ETK-ban jóságos kránival játszani, mint az, ha a mesterfokú fegyverhasználat ad +2 Sp-t, mint ahogy mi játszottuk :)