Elkezdtem írni egy másik bejegyzést, talán egyszer majd befejezem, de most egészen más dolog foglalkoztat.

A minap az a megtiszteltetés ért, hogy felkértek mesélőnek egy csapathoz, mivel szerették volna az állandó mesélőjüket játékosként is látni. Amennyire én tudom, általa csatlakoztak be a hobbiba, így náluk nagy eseménynek számított, hogy a mesélőjük most nem az asztal túlvégén, hanem oldalt ül, velük.
Ha már lúd, legyen kövér: a felkérésem D&D5-re szólt. A csapat nem ismerte ezt a rendszert (ezelőtt még sosem játszottak benne), viszont a mesélőjüknek a kedvence, ismeri is nagyon. Én alapvetően szeretem az 5E-t, de nem vagyok benne különösebben gyakorlott, ráadásul, valamilyen steampunk jellegű világot szerettek volna, ami kb. az egyetlen stílus a fantasyn belül, amiről tényleg lövésem sincs, szóval kétszeresen is izgulhattam. Az már csak hab a tortán, hogy ritkán mesélek a saját csapatomon kívül másoknak. 

A fentiek fényében utána olvastam (és kérdeztem) a steampunknak, átnéztem a D&D szabályait, kitaláltam egy világot, és annyit kértem, hogy a játék előtt pár nappal had lássam a karaktereket. 

A játék egyébként jól sikerült, a résztvevők közül többen jelezték, hogy szívesen játszanának még ebben a világban, ezekkel a karakterekkel. Az egyik kreatív tag készített egy mémet, sőt, a játék alapján pár achievementet is (ha valaki nem tudná: ezek a videójátékokban használt kis kitüntetések, amelyek különböző elért célok, teljesített feladatok után járnak. Pl. a legtöbb ellenség megölése, vagy ha nem sérültél a pályán, stb).

A tartalma csak a résztvevők számára vicces, de azt, hogy a játékos milyen kreatív és lelkes volt, nagyon szépen ábrázolja ezt a pár kis érdemrend.

Ami érdekes, hogy ez a mesélés vált számomra az idei év legjobb és egészen más okból a legmegrázóbb szerepjátékos élményévé egyszerre (most ne számoljuk a mesélői workshopot, az külön kategória). 

Egyrészt fantasztikus élmény volt a játék is, a visszajelzések is, de már azelőtt is értek új ingerek, amelyekhez nem vagyok hozzászokva. Csak pár példa: a játékosok átnézték a játék alapvető szabályait. Nem mélyedtek el benne, de tudták, hogy kell támadódobást dobni. Ebből fakadóan átnézték a karakter opciókat, és tudatosan választottak, majd kis segítséggel, de el is készítették a karaktereiket. A végső megdöbbenés akkor ért, amikor szembesültem vele, hogy elolvasták (!) a világról írt rövid, pár oldalas ismertetőmet, és építettek is rá (!!!) a karakterek létrehozásakor. 

Tudom, hogy ennek alapnak kéne lennie, de kicsit olyan élmény volt, mint mikor azt hittem, a valódi szerelem nem létezik, túldimenzionált mítosz, csak hagytam magam becsapni a filmek és könyvek által, aztán megismertem a feleségemet, és rájöttem, hogy de igen, létezik. Csak ritka. Nos, most szembesültem vele, hogy a lelkes játékos, aki utána néz, aki foglalkozik a játékkal, akit tényleg érdekel, az nem csak egy legenda, amivel magukat vigasztalják a mesélők... 

Az évek alatt több szintjével is találkoztam a játékosi lelkesedésnek. Most ezeket fogom teljesen önkényes módon meghatározni, a legkisebb szintjétől a legnagyobbig.

1. Amikor a játékosnak igazából semmi kedve játszani. 
Ezt a csömört szinte mindenki átéli, aki régóta játszik vagy mesél. Általában akkor következik be, amikor kicsit kiégünk (a mesélői kiégésről lásd Kildar videóját, de a játékos is járhat így). Ennek sokféle oka lehet, a környezetemben általában az idézte elő, ha mást kapunk a játéktól, mint amit vártunk. Nem egyszer, hanem sokszor, vagy mindig. 
Ezzel nem nagyon lehet mit kezdeni, érdemes kisebb-nagyobb szünetet tartani, én is túl vagyok már egy sok hónapos kihagyáson. Ennek a végén kezdtem el a hobbi elméletével tudatosan foglalkozni, hogy ez többé ne forduljon elő.

2. A játékos nem szerepjátékozni akar (legalábbis nem feltétlenül), hanem a közösséggel csinálni valamit. A szerepjáték evidens választás, hisz alapból ez a közös pont, de tőle lehetne filmnézés, sörözés, társasjátékozás is, kb. ugyanazt az élményt adja számára.
Ez főleg akkor zavaró, vagyis, nem is a zavaró a jó szó, inkább a megtévesztő, ha emellé magát önérzetesen "szerepjátékosnak" definiálja. Ilyenkor a kommunikációjával azt fejezi ki, hogy neki maga a szerepjáték is fontos, és ezzel megtéveszti önmagát és a társaságát is. Ráadásul igazából jól érzi magát (általában) játék közben, jól is játszik, olyan, mint ha ez nem is lenne probléma. Valójában nagyon is az, mert az ilyen játékos valójában nem lelkesedik, ami egy idő után hatással lesz a többi játékosra, pláne a mesélőre. (Megfigyelésem szerint a lelkes játékosok a bukást is jobban viselik, mint a kedvetlenebbek.)

Ez a mentalitás egyenes út a mesélő kiégéséhez. 

3. A játékosnak van kedve játszani, de nem kötődik a rendszerhez, világhoz, karakteréhez, vagy ezek valamilyen kombinációjához.
Ilyenkor alapvetően jól érzi magát, csak elmarad az átütő katarzis. Valamit viszont élvez a játékban, akár a rendszert, a sztorit, a karakterét, valamit, ezért örül, hogy van játék, csak hiányzik belőle valami. Ez még bármely irányba változhat.

4. A játékos lelkes. 
Rendszer, setting, sztori és karakter. Mindegyik szempontban pozitív irányba billen a mérlegének serpenyője, de lehet, némelyikben különösen talált valami szerethetőt. Az ilyen játékos lelkesen várja, mikor játszunk legközelebb, játékon kívül beszélget a történtekről, karakteréről, stb. Ennek a pontnak kritériuma, hogy megismeri a rendszer alapjait és ismeri a karaktere képességeit, méghozzá nem külső kényszer hatására, hanem mert érdekli. 

5. A játékos nagyon lelkes.
Minden megvan ami az előzőben is megvolt, de mellé valami pluszt is ad. Pl. lerajzol egy-egy karaktert vagy eseményt ami megtörtént vele, beszámolót ír a játékról, vagy egyéb kreatív módon ad visszajelzést a mesélőnek, hogy ez nem csak a szokásos, néha bágyadt "aha... jó volt" élményt adta neki.

Itt szeretném megjegyezni, hogy nagyon fontos, hogy jelezzünk vissza a mesélőnek, mert szerencsétlen (normál esetben) elég sok energiát beleöl a játékba, és ennek egyetlen jutalma, ha a társaság élvezte azt a pár órát. Nem szép tőle elvenni ezt.

+1 A játékos túl lelkes.
Ezt főleg kamaszoknál láttam. Annyira élvezi a kitalált világban történő kalandozást, hogy elfeledkezik a való világ egyéb örömeiről. Mindig játszana, már-már zaklatásig tukmálja a mesélőre, a többiekre és a kívülállókra az élményeit, és bármikor elcserélne egy randit egy játékalkalomra. Szerencsére egy idő után elmúlik :)

Az én csapatomban a tagok nagy része általában 2. és 3. pont valamelyikébe tartoztak, legalábbis nekem így jött le. Ezért is nagyon veszélyes, ha elmarad a mesélőnek a visszajelzés, mert lehet, hogy valójában tök lelkesek voltak, de ez számomra nem derült ki. Néha tapasztaltam az 1. és nagyon ritkán a 4. pontot, de az inkább a szabályt erősítő kivétel volt. 

A bevezetőben említett élményem azért volt kiemelkedő, mert kb. mindenki az 5. pontba tartozott, de a 4. pont minimum. Ez nekem egy nagyon szokatlan, de rendkívül inspiráló élmény volt. Közben viszont megrendítő is, és ezzel vissza is utalnék a bevezetőbe írtakra. Mert ezek szerint ilyen is van, csak nekem nem olyanok a játékosaim, akik ebbe a kategóriába tartoznak. Ez rossz? Nekem igen, de általában nem. Nem kell mindenkinek egyformán lelkesednie a hobbiért.

A mesélőnek ilyenkor mérlegelnie kell. Egyrészt, mi a fontosabb: az azonos igények, vagy hogy a barátaival játsszon? A szerepjáték csoportokban egyértelműen az előbbi felé kap támogatást, de hozzá kell tenni, hogy aki aktívan része az ilyen közösségeknek, azok rendre maguk is nagyon komolyan veszik a hobbit. 

Erre nincs minden helyzetben általánosan igaz, jó válasz. Egyénfüggő. De végkövetkeztetés gyanánt nem is ezt ragadnám meg, hanem arra bíztatnék minden mesélőt, hogy becsülje meg a lelkes játékosait, mert igazi kincs az ilyen!