Hiába mesélek évek óta, hiába számítok tapasztalt szerepjátékosnak (11-12 éves koromban kóstoltam bele a szerepjátékba először, rögtön mesélőként), vannak dolgok, amiket nem tudok leküzdeni. 

Ezt most azért írom le, mert egy mesélő külső szemlélőnek tűnhet (tévesen) valami nagyon nagytudású alaknak, aki minden szabályt fejből nyom, minden döntésünkre csípőből reagálva viszi tovább a történetet, mindenre felkészült (és/vagy profin improvizál), és nem gond neki fél tucat NJK-t megszemélyesíteni, miközben sok játékos napokig-hetekig dolgozik egy karakteren. Hát hogy van ez? 

Nemrég írtam róla, milyen rendszert ajánlanék kezdő mesélőknek. Korábban általánosságban írtam a mesélésről. Most felfedek pár érdekes kulissza titkot magamról, amik lebontják a "profi mesélő mindent tud, én erre sose lennék képes" mítoszát. Remélem, hogy ezzel az írással segíteni tudok, hogy az is bele merjen vágni a mesélésbe, aki eddig "kevésnek" gondolta magát hozzá. 

Még itt az elején tisztáznám: vannak látványosan rosszul sikerült mesélések (még jó mesélő is produkálhat ilyesmit), szóval nem kizárt, hogy amikor ezeket a sorokat olvasod, csak pislogsz, mert benned ez a fajta túldicsőített mítosz fel se merült a mesélőid kapcsán. És ez jól is van így, viszont saját tapasztalataim azt mondják, hogy a legtöbb játékos szívesen kipróbálná magát mesélőként, de nem meri. (Erről pedig Kildar csinált videót.) Ez egyébként abszolút érthető, a mesélőé a legfelelőség teljesebb rész a játékban, és a "én csak kijátszottam a karakterem" mentalitással több órányi felkészülését vághatják tönkre. ettől függetlenül mesélni jó, én mindenkit bíztatnék a kipróbálására.

A csodálatos, az utánozhatatlan, a hatalmas Dungeon Master! Vagyis, pont hogy nagyon is utánozható, sőt! 

Mindig félek a játék előtt
Szebben, puhábban azt is mondhatnánk: izgulok a játékok előtt. Ez egyébként igaz, de annál több. Ez lehet, személyes defektem, de bennem tényleges félsz van amiatt, hogy nem fog tetszeni a játékosaimnak a kaland, rosszul alkalmazok egy-egy szabályt, rossz napja lesz valamelyik játékosomnak, nem jól kezelem a világ lore-ját (és ezt szóvá is teszik), stb. Tehát gyakorlatilag mindentől is félek. És itt nem sokat számít, hogy a legtöbb alkalmam jól sikerül, még ha kapok is visszajelzést (ami amúgy nagyon sokáig egyáltalán nem történt meg, most találtam végre egy társaságot, akik rendszeresen visszajeleznek felém), akkor is bennem van a félelem a következő alkalom előtt.
Hozzáteszem, szerintem ez nem baj. Akkor lenne baj, ha annyira biztos lennék benne, hogy kiváló mesélő vagyok, hogy minden flottul megy majd, mert akinek nem tetszik ahogy és amit mesélek, az hülye/nem elég érett (sicc). Szóval addig jó, míg van bennem aggodalom, de akkor is kellemetlen, hogy van egy enyhe émelygés bennem. És az se segít, hogy ezt sosem mutatom ki, mert a mesélő felé (magam felé is) van egy olyan elvárásom, hogy kézbe tartsa a dolgokat. Általában a tényleges kezdés 2. mondatánál el is múlik a parám. :)

Sosem érzem eléggé kidolgozottnak a kalandjaimat
Gyakorlatilag teljesen mindegy, mennyire dolgoztam ki aprólékosan, minden átolvasásnál kiegészítem valami aprósággal, így rászoktam, hogy a játék előtti napon már át sem olvasom, különben sosem lesz kész. Persze igen, mindig van mit javítani, de mivel tökéletes sose lesz, erőszakkal le kellett szoktatnom magam arról, hogy újra és újra átolvassam a kalandjaim jegyzeteit a végtelenségig. 

Mindig kihagyok/rosszul alkalmazok legalább egy szabályt
Ezt általában a játékosaim nem veszik észre, mivel én ismerem a legjobban a játék szabályait, de persze van kivétel (általában a D&D 5E). Néha már játék közben, máskor utána, de van olyan is, hogy évek múlva döbbenek rá, hogy egy-egy szabályt nem vagy rosszul alkalmazok. 
Ezt megint nem érzem bajnak, mivel következetesen alkalmazom (vagy nem) az adott szabályt. Alapvetően szeretem egy játékülés alatt a precedensek felállítását. Lehet, hogy a következő játékülésre ez megváltozik, de az alkalom alatt biztosan nem módosítok rajta.

Utálok "nemet" mondani
Régebben az egyik legnagyobb hibám volt, hogy semmire sem mondtam nemet. Abban bíztam (kicsit naiv módon), hogy majd maguktól rájönnek, hogy a saját élményüket rontják a hangulatidegen, vagy túl erős karakterekkel. Így került régi MAGUS kampányomba egy jedi lovag (aki pszi pontból tudott fénykardot aktiválni), egy aquir lovag (hatalomszavakkal) és egy pszi-mester, aki a varázsló mentál mozaikjait is tudta pszi-ként alkalmazni.
Nos, mondanom sem kell, évek alatt sem sikerült "a fejükbe vernem" hogy mi az "igazzy szerepjáték", és valahogy azt is feldolgozták, hogy a karaktereik sokkal erősebbek lettek, mint a többi játékosé, akik normális karaktereket hoztak. Végeredményben büntettem azokat, akik nem feszegették a határokat.
Ez is egy jó példa arra, hogy mesélőként ne akard nevelni a játékosokat. Megtanultam a leckét, és ma már tudok nemet mondani ötletekre, opcionális szabályok, kasztok, és hasonlók alkalmazására (kiemelten a házibarkács dolgokra), de a mai napig rossz érzés, mint ha megtagadnék valamit egy barátomtól. Gyakorlatilag ez is történik.

Gondjaim vannak az ellenfelek statisztikáival
Nagyon nehezen lövöm be, mi lenne a megfelelő kihívási szint a játékosaimnak. Még a régóta játszott/mesélt rendszereknél is sokat ülök mélázva, hogy nem-e túl erősek vagy gyengék az ellenfelek, mivel mindkettő nagyon rossz játékélményt hagy maga után. 
Éppen ezért nagyon hálás vagyok egyrészt az olyan játékokért, amelyeknél az ellenfelek statjai egyszerűek (pl. Kések az Éjben vagy Dungeon World), és véletlen sem ugyanúgy kell őket elkészíteni, mint ha korlátozott játékos karakterek lennének. Másrészt hálás vagyok a jó kalandmodulokért, amelyek elég rugalmasak ahhoz, hogy saját kampányomba is használhassam őket (tehát helyszín és nem sztori központúak), mert ott a játékosok szintjét figyelembe véve vannak kidolgozott ellenfelek. 

Biztos vannak még görcseim a meséléssel kapcsolatban, de ennyi talán elég. Ha még írok párat, elkönyvelem magamat is pocsék mesélőnek :D Na, a célom véletlen sem ez, inkább azt szerettem volna megmutatni, hogy senki sem tökéletes mesélő, még ha az egyéni tehetsége, szorgalma, tapasztalata, alapossága, stb. tulajdonságai miatt úgy is tűnik, minden a kisujjába van, sosem hibázik, és egyszerre ezer szálat tart a kezébe. Egyébként sok mesélőre ezek is igazak, de higgyétek el, ők sem így kezdték, és ők is izgulnak, sőt, hibáznak. 

A jótanácsok mellé egy kérés: adjatok visszajelzést a mesélőtöknek. Lehet általános és lehet az adott kalandra vonatkozó is. Nem kell mély elemző legyen, nem kell lépésről lépésre lebontani a teljesítményét. De igenis megérdemli, hogy ha valamit (a legkisebb dolgot is) jól csinált, azt tudasd vele.