A City of Mist régen felkeltette az érdeklődésemet, de pontosan tudtam, hogy a D&D-hez éppen hogy elegendő angoltudásom édeskevés lenne egy ennyire összetett játékhoz. 

Amikor meghallottam, hogy a Kalandhorizont gondozásában megjelenik magyarul, én elképesztően belelkesedtem, és a bejelentést követően pár hét múlva már a kezemben is volt a Játékosok könyve, majd pár hétre rá a Ceremóniamesterek eszköztára is. 

//Itt egy kis kitérő: Delta Vision, Tuan, mi van veletek? Én abszolút nem vagyok a Kalandhorizont irányába elkötelezve, de a két nagy kiadótól nagyon rég nem kaptunk semmit, csak bíztató bejelentéseket. Ezek tényleg bíztatóak amúgy, de jó lenne már kézbe venni a Fantasy Age-et, vagy a Cyberpunkot... az elmúlt pár évben a a Tuantól kaptunk egy D&D 5E Kezdőkészletet, de ezen kívül csak az Első Magyar D20 Társaság, a Rollins Publisher és a már említett Kalandhorizont adott ki szerepjátékot magyar nyelven (illetve kiadó nélkül megjelent még a Heimurinn, ami van annyira jó, mint ha kiadó állt volna mögötte). A teljességhez hozzátartozik, hogy a Tuan valójában adott ki egy elég komoly szerepjátékot (Castle Falkenstein), de azt tényleg csak kiadta, nem az ő projectjük volt (ettől még kedves gesztus). 
Amit ebből az egészből ki akarok hozni, hogy rengeteg jó játék magyar nyelvű kiadásának ígéretét megkaptuk, de fizikálisan csak magánemberek és kis kiadók munkájának gyümölcsét foghattuk a kezünkbe. Én speciel nem tartozom a szkeptikusok közé, akik szerint "ezek úgy sem fognak megjelenni", lásd D&D 5E kálváriája, de azt én se tudom nem észrevenni, hogy az eredetileg áprilisra ígért kiadványok szeptember elején még nem a polcomon állnak. Persze válság, papírhiány, stb. Értem, de ugyanez a kis kiadókat is érinti, ők mégis hozzák viszonylag rendszeresen a könyveket. Na, de dühöngés vége.//

Sikeresen átrágva magam a kiadványokon és egy teszt mesélést követően késznek érzem magam rá, hogy a saját szubjektív szempontomból írjak erről a játékról.

A két könyv egy egészet alkot.

A Ködváros a Powered by the Apocalypse (avagy PbtA) rendszerű játékok sorát erősíti, de még azok között is különlegesnek számít. Sajnos nagyon nehéz megfogalmazni és átadni, mitől különlegesek ezek a játékok. Ha leírom, hogy menő filmes hangulatot kölcsönöz, vagy hogy mennyire narratív, vagy hogy elképesztő szabadságot ad a játékosoknak és a mesélőknek, azzal mind-mind igazat írok, de továbbra sem kerül közelebb a megfejtéshez az, aki nem próbált még ki egy ilyet.

Én is így jártam. Sokat olvastam erről az alaprendszerről, de valahogy nem értettem meg, mi olyan különleges benne. Évek óta megvan magyarul a (szintén PBTA) Dungeon World szerepjáték a gépemen, de annyira nem szeretek monitoron olvasni, hogy csak átfutottam, és nem mélyedtem el. Azért szereztem be egyáltalán, mert annyian dicsérték, biztos tök jó. (Amúgy tényleg, erről is lehet, hogy születik majd írásom.)

A PBTA játékok alap rendszere rém egyszerű: 2d6+módosító (ez 0-4 között terjed általában). Ha a dobás eredménye 6 vagy kevesebb, akkor sikertelen, ha 7-9 akkor sikeres (de valami negatív következménnyel jár), ha 10 vagy magasabb akkor nagyon sikeres. 

Hát ettől nem estünk a padlóra, mi? 
Megértem, de egyébként tényleg működik. Már a Kések az Éjben rendszerében is szerettem, hogy a rossz eredményű dobás (a következményekkel együtt) tovább lendíti a történetet, és nem csak blokkol. Ez persze minden szerepjátékra igaz lehet, de itt maga a rendszer is ezt támogatja. Egy elrontott zárnyitás próba nem csak megakadályoz abban, hogy bejuss az ajtón, de valamilyen történetbeli következményt is megszab. És megint: amit írok igaz, de nem kerültél közelebb a rendszer zsenialitásának megértéséhez, ha nem próbáltad. (És próba után sem jön be mindenkinek.)

Mivel én sem tudtam átadni, miért olyan király ez a PBTA (ahogy senki más sem, akit láttam ezzel próbálkozni), fókuszáljunk a Ködvárosra.

Ködváros
Ködváros nem egy konkrét hely. Vagy nem úgy, ahogy pl. Budapest vagy New York. Egy fiktív város (neve sincs), amit beleng egy misztikus erő, a Köd. Ez kicsit arra a megfoghatatlan jelenségre emlékeztet, ami a Percy Jackson történetekben elrejti a halandók előtt az mitológia megjelenését, és ez is a szerepe. Vannak természetfeletti dolgok. MINDEN természetfeletti dolog létezik, mit valaha megálmodtak. Sárkányok, mágia, szörnyek... mind itt járnak köztünk. Azonban az átlag ember ezeket nem látja. Vagy ha látja, elfelejti. A Köd ereje félelmetes, és nem (vagy csak korlátozottan) kijátszható. Talán pont akkor kötik be a cipőfűzőjüket, mikor a sárkány ledönti a tornyot. Talán egy macska vonja el a figyelmét, mikor egy ember lézersugarat lő a szemével. Az biztos, hogy igazán sosem ébred rá, mi történik körülötte. 
Egyesek azonban (ha nem is teljes mértékig) átlátnak a Ködön. Őket egy Mítosz védi, egy "kitalált" személyiség. Míg az átlag ember a munkájával, tanulmányaival, hobbijával, családjával, stb. foglalkozik, a benne élő legenda a saját céljai érdekében akar kiteljesedni. Hogy ki a mítosz? Akárki, akit az emberiség története ismer. Toldi Miklós, Törpapa, Darth Vader, Drakula, Adolf Hitler, Hasfelmetsző Jack, Casanova... a sor végtelen. Ez a mítosz védelmezi hordozója elméjét a Ködtől, hogy a saját kérdéseit kutathassa és saját céljait elérhesse általa (mivel természetfeletti képességeik vannak, de testük nincs).

 Minden játékosnak két karaktere van gyakorlatilag, a hétköznapi életét élő logosz (tanár, postás, polgármester, rendőr, tudós, utcaseprő, csöves, stb.) és a legendás mítosz (lásd fent). Hogy milyen mértékben dominálják a karaktert, az folyamatosan változik, mivel itt a karkatereknek témáik vannak. Ezek a témák fejezik ki azokat a dolgokat, amik a játékos számára érdekesek lehetnek, a mindennapi rutinon és vagyonon túl pl. a mágikus képességekig. A logosz témái a mindennapokra, a mítosz témái a természetfelettire fókuszálnak. Ahogy az egyiket a kalandok során elhanyagoljuk, el is veszíthetjük azt, ekkor a másik énünk témája kerül elő. Pl. ha egy karakter elhanyagolja a családját a nagy nyomozásban, akkor a mítosz erősödik, a család lassan fontosságát veszíti, de kiteljesedhet egy újabb misztikus képesség. Ugyanez fordítva: ha a rejtélyek felkutatása helyett a munkánkra koncentrálunk és nem áldozunk elég figyelmet a mágikus rítuálék megértésére, a logoszunk erősödik, és a misztikus képességünk témája halványul majd felejtődik el. Így a karakterünk folyamatosan változik, ahogy egyensúlyoz logosza és mítosza között.

A cselekvési lehetőségek nagyon átfogóak, nagyon sok múlik a mesélő és a játékosok narrálásán. Nincs klasszikus támadás lépés pl. mert lehetséges szemtől-szembe megküzdeni valakivel (ez az ütésváltástól kezdve a vitán át a "ki tud több fekvőtámaszt lenyomni" jellegű dolgokig minden nyílt viadalra vonatkoztatható), vagy mindent beleadni (amikor tiszta célpontunk van, mint egy alvó embert tarkón verni szívlapáttal, vagy egy belénk szerelmes lányt megkérni, hogy adjon egy puszit). Mint látható, a játék elvárja, hogy a játékosok akarjanak a lépéseiknek tartalmat adni. Ez vagy nagyon bejön valakinek (mert végre kiélheti magát) vagy nagyon nem.

Ez a kép nagyon kifejező. 

A játéktól egyébként Glowface készített két remek videót. Ő sokkal jobban körüljárta a témát, mint én valaha is tudnám. Persze felvetődik a kérdés, hogy akkor minek írtam róla egyáltalán, ha szerintem sem tudom elég jól átadni? A kérdés jogos, és két válaszom van rá.

A válaszok
1. Ha az ember úgy dönt, beszerzi ezt a játékot, azt gondolja, hogy szükséges lesz hozzá a játékosok könyvére, és talán a ceremóniamesterekére, bár fene tudja. Én pl. remekül elvagyok a D&D 5E-vel a Dungeon Masters Guild nélkül is. A mesélő könyvek mindig hasznosak, de az esetek 90%-ban nem kötelezek. Na, a Ködváros ez a 10%. Mivel a szabályok egy része (a mesélő lépései) konkrétan csak a Ceremoniamesterek Eszköztárában vannak leírva. Enélkül lehet-e mesélni? Igen, de... és itt a DE nagyon hangsúlyos. Elméletben ösztönösen is ráérezhetsz, hogy kell felépíteni egy NJK-t vagy más akadályt... de keveseknek fog menni. Ezért arra készülj fel, hogy nem 16.000, hanem 31.000 Ft-os kiadás vár rád, ha ebbe bele akarsz vágni. 
Nem mondom, hogy nem éri meg.
Nem mondom, hogy ha tudom előre, akkor nem rendelem meg.
De az biztos, hogh a tudom, hogy 31.000 a valódi ára (két részletben) van rá esély, hogy nem veszem meg. Ezt pedig tudták a játék marketingesei is. Arról nem is beszélve, hogy a CM eszköztárnak közel sem ennyire fontos az egész tartalma. Simán belefért volna egy könyvbe, csak hát úgy jóval kevesebbet lehet keresni vele.

Kard és Mágiázni pl. remekül lehet a Mesélői irányelvek nélkül is, bár a legjobb mesélői útmutató amit ismerek, és hiba kihagyni (rendszertől függetlenül is). De nincs arról szó, hogy ha nem szerzem be, akkor el se kezdjek vele játszani.  És ez igaz az általam ismert rendszerek többségére is, amiknél ugyanúgy használjuk a "nélkülözhetetlen" szót. 

Ez egyébként nem a Kalandhorizont hibája (legalábbis nem jobban, mint a Son of Oak Game Studioé). Még a megvalósítással sincs igazán bajom. A bajom azzal van, hogy az közel sincs egyértelműen leírva, hogy "figyelj barátom, ez egy remek játék, de a 16 és 15 ezres könyv is kell hozzá, ezzel számolj". Megértem az okokat, de nem tetszik. 

2. Nem tudok (és nem is akarok) elmenni amellett, hogy a játékot nem játszák itthon túl sokat, de legalább egy részük elég toxikus. A Roll Player játékbemutató videói alatt elég heves véleménykülönbségek alakultak ki. A rajongók nehezményezték, hogy a mesélő nem a könyvben leírtak szerint alkalmazta a szabályok egy részét, vagy hogy a könyvtől eltérő koncepciót használt, és ezt játszatta a játékosokkal.
A kritkák egy része egyébként teljesen jogos. Nem akarok konkrétumokat kiemelni, de én is felfedeztem egy-két esetben, hogy a könyvben nem pont így szerepelt. Azzal sem tudok vitába szállni, hogy egy játékbemutató videónál elég szerencsétlen dolog háziszabályokat alkalmazni, hiszen itt a "vegytiszta Ködvárost" kellene átadni. 

Szóval voltak korrekt vélemények.
De voltak olyanok is, akik valamiért a személyük elleni támadásnak, és/vagy a játék becsületének meggyalázásaként értelmezték a fenti "hibákat" (azért az idézőjel, mert objektíve ezek tényleg hibák, viszont a játék iránt érdeklődő nézőként nem zavartak, nem gátolták a történetet). És ezt néha meglehetősen durván adták a világ tudtára. Volt itt minden, a "kedvencem" az volt, mikor a mesélőt dementorhoz hasonlította a kommentelő, aki kiszívja a környezetéből a boldogságot. Ez azért "tetszett" különösen, mert egyrészt az asztal körüli hangulat (részben a mesélő stílusa miatt) nagyon jó volt, másrészt azt sugallja, hogy a ceremóniamester azzal a tudatos szándékkal tért el a könyvben leírtaktól, hogy a videó nézőinek ártson vele. 
Itt én is megkaptam a magamét ("már rég leírtad magad jó érzésű szerepjátékosok körében"), ez nyilván rosszul esett, de a személyeskedés általában rosszul esik. Persze biztosan azt kéne írnom, kőkemény arccal, hogy engem nem érdekel, de hát ez nem igaz. Érdekel, főleg, hogy egy olyan szerepjátékos formálta meg rólam ezt a véleményt, aki elég nagy névnek számít itthon, és okkal, mert egy baromi jó mesélő, és aktív közösségformáló. Mindig is erősen fogalmazta meg a kritikáját, sosem voltunk puszipajtások, mindenesetre itt egy kicsit túlzónak éreztem a dolgot.

A szerepjátékosi sznobságról
Mindig is kirázott a hideg attól a mentalitástól, mikor az általunk kedvelt játékot úgy emeljük a magasra, hogy egyfajta felsőbbrendűség érzetet fejezünk ki. Ez sokszor azzal párosul, hogy a többi (általunk nem kedvelt) játékot alacsonyítjuk le, erre jó példa, mikor a D&D-re azt mondják, hogy nem is igazi szerepjáték. De hasonló szellemiségben születnek a "MAGUS az elavult szar", a "Vampire bűnös élvezet" és hasonló megnyilvánulások.
A Ködváros és a PBTA játékok rajongóitól nem először látom a "ehhez a játékhoz meg kell érni" és a számomra elviselhetetlen "ha egyszer kipróbálod, többé a D&D felé se nézel. Nincs baj vele, néha jó csak bután szörnyeket hentelni, de ez azért több" és emellé társítsunk egy elnéző mosolyt, ahogy a jó atya nézi a hülyegyerekét.

No, akkor mondjuk ki: nincs magasabbrendű játék. 

A szerepjáték célja a szórakozás. Amíg ez betölti, addig egyenrangú. Hogy ez Merő Anarchia vagy Ködváros, az tök mindegy. Ez egy olyan sznob gondolkodás, ami azt fejezi ki: "én magasabbrendű játékkal játszom, mint te, logikusan én magasabbrendű játékos vagyok". És mikor jön az, hogy magasabbrendű ember is? Aki jobban átlátja a dolgokat, aki okosabb, aki igényesebb, aki stb. Valójában itt csak arról van szó, hogy nem elégszünk meg annyival, hogy azért szeretünk egy játékot jobban, mint a többit, mert nekünk jobban tetszik, jobban támogatja az általunk kedvelt játékstílust, szeretjük a világát, stb. Nem, itt objektívnek tűnő okokat is fel kell mutassunk, hogy mindenki elismerje, hogy a kedvenc játékaink objektíven jobbak. Hogy szerintem mi a jó szerepjáték, arról már írtam, de a lényeg az, hogy ez nem függ össze azzal, hogy jókat lehet-e vele játszani. (Saját definícióm alapján amúgy a Ködváros egy jó játék.).

TL;DR
Nincs jogod lekezelően, vagy bántóan bánni bárkivel, aki 
1. nem kedveli a te kedvenc rendszeredet vagy világodat. 
2. másképpen játsza/meséli/értelmezi a kedvenc rendszeredet vagy világodat. 

Összefoglalva
A Ködváros jó játék, ajánlom, ha nem sajnálod kiadni rá a tetemes mennyiségű pénzt, ha bejön a nyomozós kaland, ha a szabályoknál fontosabbnak érzed a történetet (és a szabályok szerepe szerinted, hogy ezt támogassák), és nem riaszt a rengeteg narrálás. Én egyre inkább úgy érzem, hogy a legjobban ezt 5 mesélő tudná játszani, az egyik mesélne, a többi játszana, mert itt a játékosoknak is sokszor kell mesélői készség. Szóval, ha nem vagy nyitott az újszerű, nem hétköznapi megoldásokra a szerepjátékban, akkor ez nem a te játékod.