Ez egy kicsit személyesebb jellegű írás lesz, de azért megmarad a szerepjátékos blog keretein belül. Viszont úgy érzem, érdemes nyilvánosan kiadnom magamból, mert talán más is jár hasonló cipőben, mint én. Nekem jól jött volna, ha valaki beszél nekem ilyesmiről.

A mai poszt témája egyrészt, hogy miért nem megy nekem a kampánymesélés, továbbá érinteni fogja, hogy mire van nekem mesélőként igényem és mi az, amire nagyon nincs. Mivel itt sok esetben a saját csapatommal szembenálló vélemény is leírásra fog kerülni, igyekszem minél általánosabban fogalmazni, de lássuk be, én is a saját tapasztalataimból tudok következtetéseket levonni.

Amit előre leszögeznék: nem ítéletet akarok mondani senki felett. Nem tartom a saját ízlésemet értékesebbnek mint a másokét.

Na elég a felcsigázásból, vágjunk bele!

A mesélő fantáziája.

Azt, amit a bevezetőben is említettem, miszerint nincs igényem a kampányokra, akár vallomásként is felfoghatjuk, figyelembe véve, hogy én is abban a közegben "szocializálódtam bele" a szerepjátékban, hogy "a szerepjáték legmagasabb szintje az életút, ez a csúcs, a többi csak kockacsörgés és szörny gyilkolás".  Ez a fajta ál-intellektuális mentalitás (amit többek között a Rúna magazin is táplált rendesen) valójában egy alapvető tévedésen alapul, miszerint a hiteles karakterjáték a szerepjáték lényege. Ahogy ezt már ezen a blogon is írtam: a szerepjáték valódi célja a közös szórakozás kell legyen. Vagy legalábbis kéne legyen. Ritkán merek ennyire határozottan kijelenteni valamit, de ebben egészen biztos vagyok. 

Ami igaz, az igaz: a jó karakterjáték, a karakter személyiségének kijátszása és megismerése, az ahhoz való kötődésünk játékosként ennek remek eszköze lehet, és ennek bizony az egyik (ha nem A) legjobb eszköze egy sok alkalmas összefüggő történet, melyben sokféle szituációban próbálhatom ki szeretett karakteremet.

De akkor mi ezzel a bajom?

Több is. A teljesség és a fontossági sorrend igénye nélkül:

Nincs rá időm.
Oké, szóval a kampány akkor működik jól, ha rendszeresen, viszonylag rövid időközönként összeülünk. A legideálisabb a hetente (vagy ha szabad a hétvége, a hetente kétszer) lenne, de a havonta pl. tapasztalatom szerint már nagyon nagy időtáv. Kisgyerekes apa vagyok, akinek ez az életállapot nem áldozat, én nem akarok "elszabadulni" a családtól, sőt, én élvezem velük tölteni az időmet. A szerepjáték nekem nem menekülés, hanem egy nagyon kedves időtöltés, amiért cserébe hajlandó vagyok még a családtól is elszakadni. (Amíg a lányom csak egy éves volt, még simán játszottunk egyébként a feleségemmel együtt is, de aztán egyre kevésbé működött, ahogy kinyílt az értelme. Pl. nem ereszthettem el egy tébolyult kacajt az őrült mágus szerepében, mert nem akartam megijeszteni a picit.)
Na, ezt heti szinten nem tudom vállalni. Néha persze összejön, de elköteleződést nem tudok vállalni. 

Annyi sok jó játék van...
Nagyon sok remek játékom van. Nem számoltam össze mennyi, de 20 feletti a szám. És szinte mind radikálisan más élményt adnak nekem, még zsáneren belül is. Nagyon nem ugyanazt kapom egy Kard és Mágia, egy Kazamnaták és Kompániák, egy MAGUS és egy D&D5E játéktól, és ez még csak a kalandozó fantasyk egy része.  De ott van a remek Kések az Éjben, a Pengék Szövetsége, a Cyberpunk, a SCUS... és nem sorolom tovább, de higyjétek el bátran, hogy van még. 
Miért tagadnám meg magamtól a különböző játékok sokszínű hangulatát? 

A grandiózus történet baromi energia és idő igényes.
Ez kicsit a "nincs rá időm" ponthoz is tartozik, de abból a keretből kilógna, így külön helyeztem el. Szóval mesélőként felkészülni egy játékra, kemény meló. Nem megugorhatatlan, nem akarok senkit elriasztani, de elég sok mindenre kell figyelni. Ellenfeleknek statisztikát, a fontosabbaknak személyiséget, helyszíneket kell kidolgozni. És ha ezt egy kampányba csinálod, akkor kell egy egészen átívelő történetszál, egy főellenség, egy esemény, vagy valami, ami összeköti a játékokat. Ez pedig olyan luxus, amit jelen élethelyzetemben nem fér bele.

Nem szórakoztat.
Ez a legnagyobb baj. Kb. minden kifogás amit fentebb leírtam. (Azért nem, mert mindig igaz egyébként.) Az időt (ha csak ezzel a történettel foglalkozom) rá tudom szánni. Ha a játék jó, el tudom engedni a többi rendszert. Ha igazán akarom, tudok írni nagy volumenű történetet. A gond az, hogy a Heimurinn régóta az egyetlen, ami ennyire tetszett nekem, hogy minden más helyett csak azzal foglalkozzak. 
A lundborgi krónikák nekem nagyon bejöttek, azonban az öt játékosomból csak kettő érezte szintén magáénak a világot és annak hangulatát. Ez pedig probléma, amire most részletesebben is kitérek.

Részletesebb kitérés:
Nekem bejön ez a fajta hideg (szó szerint), rideg, durva vikinges közeg. Igazság szerint a viking téma nekem elég régi kedvencem, és a Heimurinn ilyen téren még az én szigorú definícióm szerint is jó játék. Abszolút alátámasztják a szabályok a hangulatot. 
De sajnos (ahogy fentebb írtam) három játékosomnak sem jött be, mivel ők inkább az olyan power jellegű karaktereket szeretik, akik nehezen halnak meg. Nem vérpistékézésből, hanem három nagyon különböző okból.

Az egyik játékosom annyira kötődik bármely karakteréhez, hogy konkrétan meggyászolja ha meghal. Számára minden halott karaktere egy traumatikus élmény.
A másik játékosom azt élvezi főleg a szerepjátékban, ha egy karaktert hosszan kifuttat. Ha látja, hogy alakul az ő személyes élete, ha annak a karakternek története van. Ebbe belefér akár a bukás is, ha előtte van rá ideje, hogy kiélje a karakterjátékot.
A harmadik játékosom szeret menő lenni, és magával ragadó, különleges karaktereket játszani.  Akik magukra húzzák a reflektor fényt. 

Mi a közös bennük? Hogy egyiket sem segíti egy olyan rendszer, ahol pillanatok alatt meg lehet halni. Mert kevés a HP, mert nehéz gyógyulni. Márpedig egy viking jellegű settingben a halál messze nem olyan rossz, mint hírnév nélküli senkiként élni hosszan...

//Kitekintés: én még nem mondtam le erről a kampányról, de két játékost még én is kevésnek érzek. Ők is. Vannak ötleteim a folytatásra, itt nagyon jól működött az a kampány struktúra, hogy nem egy összefüggő gigászi történetet, hanem egymáshoz lazán kapcsolódó kalandokat meséltem, mint a régi Herkules és Xéna sorozatok egyes epizódjai.
A többiek egyébként mind azt mondták, hogy "végül is folytathatjuk", de mivel érzem, hogy kb. mindent szívesebben játszanának, nem erőltetem a dolgot. Heimurinn, az örök kedvenceim listáján a helyed!//

Tapasztalatok, igények
Már a fentiekből kiderült számomra is, hogy nagyon sokféle igénnyel ülünk le szerepjátékozni. Én az a fajta mesélő (és egyébként játékos, csak arra ritkábban van lehetőségem) vagyok, aki nagyon rá tud pörögni egy témára. Ezres fordulatszámon pörgök is rajta, majd a motor lassan lemerül, ha nem kap elég ingert. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nagyon rákattanok, hogy én most Kard és Mágiát/Cyberpunkot/D&D-t/Vörös ködöket/stb. akarok mesélni. Megírom a kalandot, lelkesedem, majd...
... ha túl sokáig kell várjak, egyszerűen elveszítem ezt a lelkesedést, és elkezdek mással foglalkozni. És arra kattanok rá, és azt akarom mesélni. (Tisztelet a kivételnek, ami a Heimurinn :D De még itt is kell néha valami más.)

Említettem, hogy nem tudunk túl sűrűn játszani? :D

Én kb. akkor tudnék megmaradni a lelkesedésemben, ha már másnap játszanánk, amit kitaláltam. Túlságosan szeretem a játékaimat, hogy ne foglalkozzak a többivel, szeretek csak úgy beleolvasni. Márpedig az ilyesminek következményei vannak.

A másik dolog, ami tud(na) inspirálni, ha a játékosokon látom a lelkesedést. Sajnos itt is nagyon mást keresünk a szerepjátékban, azaz mivel a játékosaim nagy részét nem érdeklik pl. a szabályok, a karakterépítésük inkább ötletszerű, tehát nem annyira hatékony, tehát nincs akkora sikerélmény, tehát nincs akkora lelkesedés, tehát nincs inspiráló visszajelzés felém. Különösen gond az, ha becsatlakozik olyan játékos, aki  viszont veszi a fáradtságot, és törekszik rá, hogy a karaktere hatásos legyen. Ez elkerülhetetlenül ahhoz vezet, hogy az egyik-másik karakter sokkal magasabb erőszinten lesz, mint a többi. 

Na, ilyen gond nincs, ha egyalkalmas (one shot) játékot mesélek.
Vagyis, lehetne, de sokkal könnyebb egy konkrét kalandnál segíteni a játékosokat, hogy hatékony karaktereket hozzanak. Pl. ha tudom, hogy egy ork törzs adja a játékom gerincét, gondoskodok róla, hogy beszéljen minden karakter ork nyelven, ismerjék kb. a szokásaikat, stb. Egy kampányban ezerszer nagyobb gond, ha a karakter "jólvanazúgy" elven készül el. Mesélőként az, hogy fejben tartsam egy alkalom erejéig, hogy a játékosaim karakterének milyen releváns képessége van, nem annyira megterhelő, mint ha ezt egy 20-40 alkalmas kampány alatt kéne megtennem.

Mivel (ahogy fent is írtam) a saját igényeimet nem tartom magasabb rendűnek a többiekénél, és mert mesélőként nem vagyok senki főnöke, csak egy másféle játékos, nem követelhetem meg, hogy a játékosaim elolvassák akár a saját képességeiket. Vagyis, megkövetelhetném, de a játékosaim barátok és rokonok, és nekem fontosabb a személyük, mint a játékélményem. Azonban ez is az egyik oka annak, hogy kevésbé lelkesedem a kampány mesélésért.

//Kitekintés 2: nálunk a MAGUS életutak tekintetében nem volt ilyen gond, de ott MINDEN játékosomnak megvolt az alapkönyv és olvasták is rendszeresen, mondhatni letenni nem voltak hajlandóak. Fürdés, wc-zés, de még iskolai órák SEM voltak elég jó indokok, hogy ne a Nagy Zöldet olvassák. Varázslatos módon tele is voltak karakterötletekkel, amiket igen hatásosra tudtak megalkotni. Hát ez történik, ha képben vagy a rendszerrel.//

Engem jelenleg kislányos, elfoglalt apukaként az motivál, hogy különböző hangulatú kalandokat meséljek, egy-egy ötletemet megvalósítsam. Viszont az nagyon gyorsan változik, hogy mégis milyen történetet szeretnék elmesélni, és ezért a one shotok (néha 3-4 alkalmas minikampányok) lettek az igényeim fókuszába. A távoli jövőben akarok majd pár kampányt mesélni, de ez odébb lesz.

Összegzés:
A szerepjáték társas hobbi. Az egymáshoz alkalmazkodás létfontosságú, de vannak olyan nagy méretű eltérések, amelyeket nem vagy csak tökéletlenül lehet áthidalni. Az egyik ilyen, ha a játékosok egészen eltérő mértékben lelkesednek valamiért. Nekem, akinek nagyon kevés a szabadidőm, még kevesebb az én időm, egyszerűen kevéssé fér bele, hogy olyan játékra áldozzak a felkészülés keretében több órát az életemből, amit nem is akarok játszani. Viszont nem akarom a barátaimat sem kihagyni, akik ha nem is túl lelkesen, de szívesen vesznek részt játékokban. Nekem ők nagyon fontosak, és örülök, ha szeretnek velem játszani. Megoldás? Egyelőre nincs. De azért próbálkozom :)